Ezerötszáz dollár

Nem okoz nagy megrázkódtatást, ha leírjuk: 1952 és 1988 között a világversenyek, köztük az olimpiák állandó utazói és kísérői az Államvédelmi Hatóság – később más néven a III/III-as főcsoportfőnökség – illetékes munkatársai voltak, akik rendszeresen jelentettek a sportolókról. Lényegében minden lépésükről tudtak, így próbálták megakadályozni, hogy elhagyják az országot, vagy olyan megnyilvánulásokra ragadtassák magukat, amelyek „veszélyesek” lehetnek a szocialista társadalom számára. Meghökkentők ezek a jelentések, amelyekkel magunk is szembesülhetünk a pekingi olimpia nyitányára időzített könyvecskében, amely az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatások eredményeit közli.
A kötet egyedülálló a magyar sport történetében, nem lezárása, hanem kiindulópontja a kérdés vizsgálatának. A jelentések egy beteg társadalom erkölcseiről árulkodnak. És nemcsak az ötvenes évekből, hanem a későbbi évtizedekből is, egészen a rendszerváltozásig. Az erkölcs a lehető legjobb találmány, hogy az orruknál fogva vezessék a szurkolókat. Jó példa erre az 1964-es tokiói olimpia vízilabdadöntője körüli hercehurca. Stoll Dániel rendőr őrnagy jelenti december 22-én a Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnökség 6/b alosztályának:
„…a helyzet úgy állt, hogy a jobb gólarány dönti el az aranyérem sorsát a jugoszláv és a magyar csapat között. A döntő napján délben játszották le a jugoszláv–olasz mérkőzést, este pedig a szovjet–magyart. A mérkőzés előtti este Szabó Aladár, a Brazíliában élő és az ottani válogatottban játszó magyar játékos beszélt az olasz játékosokkal, akik elmondották, hogy őket a jugoszlávok megkörnyékezték pénzzel, és mivel nekik már úgyis mindegy, valószínű, hogy nagy gólaránnyal vesztik el a mérkőzést. Az információt […] közölte a magyar sportvezetőkkel, elsősorban Laky Károllyal, a vízilabda-válogatott edzőjével és Kutas Istvánnal, az olimpiai küldöttség helyettes vezetőjével. A magyar sportvezetők úgy döntöttek, hogy megpróbálnak pénzt szerezni, és […] úgy tárgyaljon az olaszokkal, hogy ne feküdjenek le a jugoszlávoknak. Az olaszok 1500 dollárt kértek, és kijelentették, hogy szívesebben játszanak rendesen pénzért, mint hogy a pénzért lefeküdjenek.
Az olaszok a mérkőzést a megállapodásnak megfelelően végigküzdötték, s a jugoszláv csapat csak 2-1-re tudott győzni… A meccset követően Laky Károly, a vízilabda-válogatott edzője hivatalos formában felvette a pénzt (1500 dollár), majd átadta […] -nak, aki kifizette az olasz csapatkapitánynak…”
Részlet Gyarmati Dezső Aranykor című könyvéből: „Egy baj volt csupán: a jugók 2-0-val intézték el a szovjeteket – és az utolsó napon ugyanennyire vezettek az olaszok ellen egy perccel a vége előtt. Méltánylandó, hogy a taljánok úgy küzdöttek, mintha véd- és dacszövetségre léptek volna velünk, és a végén csak bevertek egyet (2-1), így a tizedes törtek világában otthonosan mozgó Kanizsa három lehetséges verziót tett le a csapat elé… 2-0-ra, 3-1-re vagy 5-2-re kellett nyerni – minimum.”
Öt-kettőre nyert a magyar csapat a szovjetek ellen, és ezzel olimpiai bajnok lett.
Stoll Dániel megjegyzése: „»Halasi« fedőnevű ügynökünk a fenti ügy ellenőrzése során közölte, hogy ő ezt az olimpia után nem jelentette, mert az egész ügy a sportvezetők előtt ismert volt, és tudtukkal, valamint engedélyükkel lett az ügy elintézve… Amennyiben az ügy további intézkedést igényel, javaslom felvenni a kapcsolatot Egri Gyula elvtárssal, az MTS elnökével, az olimpiai küldöttség vezetőjével. Az ő tudta és engedélye nélkül ilyen nagy összeget kifizetni nem lehetett.”
A tokiói állambiztonsági munkáról szóló jelentésben egyebek mellett ez áll: „…megállapítható, hogy több olyan kapcsolatunk volt, akik igen eredményesen és odaadóan segítették az operatív munkát. Így nagyon lelkiismeretesen és jól dolgoztak a többi között az alábbiak: »Pataki«, »Balaton« és »Balogh« fedőnevű hálózati személyek a vívók körében, »Lovas« és »Halasi« fedőnevű hálózati személyek a vízipólózok körében, »Spios«, »Pék« fedőnevű hálózati személyek a kajak-kenu versenyzők körében”… stb.
– Nagyon fontos, és ezt egy kicsit a most megjelent kötet hibájának is tartom, hogy a szerzők – bár ismerik a fedőnevek mögött rejlő személyeket – nem osztják meg az olvasókkal valódi nevüket – mondta Szakály Sándor egyetemi tanár, történész. – Pedig a társadalmi igény megkívánta volna, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és megtudjuk: kik voltak azok a sportvezetők, akik „önként és dalolva” a mindenkori hatóságnak dolgoztak, jelentettek a sportolókról, mi több, fedett állásban voltak – például Eperjesi László, a SZOT sportosztályának vezetője –, illetve kik voltak azok a sportolók, akik jelentettek a társaikról. De a sportban járatos olvasók így is fogják tudni, kik álltak a fedőnévvel ellátott és történetekkel közreadott beszámolók mögött.
Az önkontroll oka a deheroizálástól való félelem is lehetett, de úgy hisszük, külön kell választani a sportteljesítményt és az embert. És amit nem győzünk hangsúlyozni: minden egyes esetet külön kell vizsgálni! A válogatás utal arra, hogy mindig voltak olyan irányzatok az olimpiai mozgalomban, amelyek politikai törekvések miatt tettek tönkre sportolói karriereket. Eleddig ismeretlen volt, milyen megmozdulások kísérték országszerte a magyar sportküldöttség távolmaradását az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról.
Az 1984. évi 98. számú összefoglaló napi operatív információs jelentésben az alábbiak olvashatók május 21-i keltezéssel:
„Ismeretlen személy f. hó 17-én délután Székesfehérvárott egy 10,5x15 cm nagyságú papírt helyezett egy parkoló személygépkocsi szélvédő üvegére. Az írógéppel készített röplapon a következő szöveg állt: »Los Angeles, ’84. A talpnyaló kommunista vezetők már undorító politikájuknak a sportot is felhasználták. Demagóg propagandájukkal már sok embert megtévesztettek, de már nem lehet tűrni a demokrácia földbe tiprásának ilyen mértékét! « Intézkedés: jelentették a BM III/III-as csoportfőnökségnek, s az anyagot szakértői vizsgálatra megküldik; a közbiztonsági állományt és az elkövetési hely környékén lévő hivatalos és társadalmi kapcsolatokat eligazították; tájékoztatták az MSZMP Fehér megyei bizottságát.”
A Veszprém megyei állambiztonsági szerv 1984. évi 27. számú napi operatív információs jelentése, 1984. május 23.:
„Május 22-én este Farkas Zsolt 19 éves hírlapkézbesítő, veszprémi lakos az egyik helyi járatú autóbuszon utazva, kabátja hajtókájára tűzött, házilag készített kör alakú jelvényt viselt, amelyen »Le van szarva a Magyar Olimpiai Bizottság! « felirat [volt] olvasható. Előállítását követően a nála lévő zsebnaptárban a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére alkalmas bejegyzéseket találtunk. Intézkedés: házkutatás, tanúk felkutatása, őrizetbe vétel. Németh Zoltán r. őrgy.”
Budapesten „a Fiatal Művészek Klubjában az Inconnu- csoport egyik tagja – Szolnokon készített – matricákat osztogatott, melyeken az olimpiai öt karikának megfelelő elhelyezésben öt sarló-kalapács és alatta cirill betűkkel »Bojkott« felirat látható. Az információ forrása megbízható, ellenőrzött. Intézkedés: folytatják az ellenőrzést.” És így tovább.
Csonka olimpia volt az 1980-as moszkvai is, ahol jelen sorok íróját arra figyelmeztették a magyar csapat vezetői, hogy ne tudósítson az olimpiai faluban létesített katolikus kápolnáról, miközben a német stáb forgatott a különböző felekezetek imahelyein. De azért is megrótták a tudósítót, hogy leült vacsorázni Molnár Györggyel, a Szabad Európa Rádió munkatársával. Az állambiztonság emberei és ügynökei ugyanis nemcsak a sportolókat figyelték, hanem az újságírókat is. Erre is találunk dokumentumot a könyvben.
A kezdet tehát dicséretes. Egy régi mondás szerint, aki elkezdte, félig már megcsinálta. Mondjuk inkább azt, hogy amíg nincs félig készen, addig nem is kezdte el. De ez csak szerény biztatás – a holnapi munkára.
(Krahulcsán Zsolt–Müller Rolf–Takács Tibor: Állambiztonság és olimpia, 1956–1988. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2000 forint.)