A ki lovat választ, sorsot választ – mondja Fortuna mester Szilágyi István Hollóidő című korszakos regényében, amikor fiúcskákat szólít föl, hogy válasszanak maguknak állatot. Lovat vagy bárányt. A gyönyörű, borzongató történet szerint a hódoltsági Magyarországon a tiszteletes a kisgyermek korban lovat választó fiúcsapatot védve-oltalmazva, a többiektől elkülönítve szabadságra neveli és készíti föl. A fiúk nem tudják, miért kivételezett a sorsuk, mire készülnek föl, sokáig az olvasó sem érti, s később is csak sejti, hogy ezeknek az új lovasoknak kell majd megvédelmezniük a szétvert ország maradékát, nekik kell majd újraépíteniük, megőrizniük és fönntartaniuk a folytonosságot.
Ez a metafora tolakszik mindegyre elém most, hogy az idei – Irodalmi értékrendek, pályakezdés, érvényesülés címmel meghirdetett – tokaji írótáborba készülök. Azt várom, hogy a tokaji tanácskozás valóban eseménye lesz szellemi életünknek, a – szokásosnál nagyobb arányban – meghívott fiatal írók rámutatnak irodalmunk és irodalmunk helyzetének neuralgikus pontjaira, és érvényes, távlatos kérdéseket és gondolatokat fogalmaznak meg.
Főleg a fiataloktól várom. Részben – örök igazság –, mert a ma fiatal írói közül kerülnek ki a holnap nagy öregjei (és utált szent tehenei), ezért egyre inkább rajtuk múlik, merre fordul a magyar irodalom fő iránya. S részben, mert közhely szinte: paradigmaváltás van, és ez a váltás nemzedékileg éppen a ma fiataljait kapta derékba.
Előrebocsátom: nem örömmel lennék ma fiatal író/irodalmár. A fiatal írók esélyei ma szélsőségesen kétesélyesek: hatalmasak a lehetőségeik, kihívásaik, és hatalmas az esélyük a teljes, a tökéletes eljelentéktelenedésre. Már ami személyes írói pályájuk sikerességét illeti.
A tanácskozás címének egyik pontja ugyanis erre összpontosít: „érvényesülés”. Az érvényesülés pedig, olvasatomban, a személyes eredményességet, mai szóhasználattal a siker fogalmát asszociálja. Jó ideje már, hogy a siker fogalma megkerülhetetlennek látszik, ha kortárs magyar irodalomról beszélünk. Természetesen az irodalom szociológiájához hozzátartozik a siker, az egyéni érvényesülés fogalma is, de mintha nagyobb súllyal hangoznék el ma, mint korábban bármikor. Siker és irodalmi érték viszonya, hogyan lehet sikeres ma egy író – mindegyre előtörő dilemmák írók között is. Persze ki szeretne eleve sikertelen lenni, és ki szeretne eleve nyomorúságosan élni? Mégis mintha valamennyire értékmérő fogalomként is funkcionálna, ami – hagyományaink szerint – meglehetősen fonák. Mintha mondjuk 70-80 éve azon tanakodtak volna az írók, hogyan legyenek Herczeg Ferencek meg Zilahy Lajosok, s nem azon, hogy a nyugatos irodalmi eszménynek vagy a népi írók mozgalmának hol a helye a magyar irodalom, a nemzet és a magyarországi társadalom egészében. Írói siker és írói érvényesülés között van persze különbség, utóbbi nemcsak finomabb, de értékrendűséget is jelez. De az érvényesülés is személyhez kapcsolódik, s nem ügyhöz, ügyekhez.
*
Ügyek és közös ügyek ugyanis változatlanul vannak.
Az első, a legnagyobb és talán egyetlen nagy közös ügyünk, amelyből minden más kis közös ügy meg személyes ügy is származik, az a már említett „paradigmaváltás”, „globális paradigmaváltás”. Rossz hangzású szó, pontosabb, ha átalakulásról, átrendeződésről beszélünk. Az átalakulás, radikális átrendeződés globális szinten zajlik, szükségszerű, hogy a helyi (nemzeti) kultúrákban is megállíthatatlanul jelentkezzék.
A magyar irodalom helyének, szerepének átrendeződését a rendszerváltás pillanatától tapasztaljuk. Mindenekelőtt: a magyar irodalom elveszítette korábbi jelentőségét, és erőteljesen marginalizálódott. Persze kiemelt szerepét a régi rendszerben annak köszönhette, hogy az erősen korlátozott nyilvánosság megtörésére még leginkább az irodalomnak lehetett módja. Szerepvesztése a cenzúra elmúltával tehát valamennyire okolt és elfogadható. Azonban jó ideje már, hogy a magyar irodalom össztársadalmi, közös ügyből szűk szakmai belüggyé zsugorodott.
Furcsa folyamatban történt és történik ez a térvesztés. Domokos Mátyás már a nyolcvanas években „versírógépről” beszélt, holott az akkori tömegtermelés nagysága nem mérhető a maihoz. Több száz verskötet, összességében néhány ezer magát szépirodalminak nevező könyv jelenik meg évente – a legtöbbjük mindöszsze pár száz (100-300) példányban. Ez a hatalmas műszám egyaránt hoz hideget és meleget, azaz értékeset és értéktelent. A tömegesség önmagában nivellál, s hogy mi az értékes, azt voltaképpen a szakmának lenne illő meghatároznia. De ez a hatalmas mennyiség lényegében áttekinthetetlen, a legnagyobb befogadói figyelem mellett is elhalhatnak jelentős művek. Megkockáztatom, jó, ha van húsz irodalmár, akinek megbízható rálátása van a kortárs magyar irodalom egészére. Tehát az egészére.
Az eltömegesedés önmagában kioltja az olvasói érdeklődést is. Ennek a hatalmas műszámnak lényegében nincs olvasója. A kortárs magyar írók legnagyobb része elveszítette olvasóját, és az olvasók számára is elveszett a kortárs magyar írók legnagyobb része. Olvasói figyelem csak azon szerzők és művek felé fordul, akiket/amelyeket a tömegmédiával karöltve a szakma kiemel a tömegtermelésből, és sikerre visz. Ugyanakkor az eltömegesedéssel egyidejűleg a minőséginek, értékteremtőnek nevezett kortárs magyar irodalom azon része, amely nem bírja a véleményformáló tömegmédia sikerre segítő bizalmát, amelynek önértékét csupán a szakma erősíti meg, szükségképpen elitizálódik: kevesek klubügye lesz.
E mellett a marginalizáció, elitizálódás és eltömegesedés mellett a magyar irodalmat súlyos törés osztja meg. A mai irodalmi közbeszéd rendszerint két kánonról, sőt kettévált magyar irodalomról beszél (az egyszerűség kedvéért: konzervatívról és posztmodernről). Az én olvasatomban azonban többről van szó: nagyon előrehaladott szétesettségről, hiszen a kétféle kánon nemcsak a másik, de a saját tábor valóságos teljesítményét sem ismeri.
Az átrendeződés során – nem tagadva a megosztottságot – alapvetően a „centrum és periféria” töréspont mentén rendeződik újra a magyar irodalom belső erőtere. Mindazok (írók és műveik), akik nem kerülnek a centrumba, valamennyien a perifériára szorulnak, függetlenül attól, hogy melyik szekértáborba vagy írószövetségi szervezetbe tartoznak. (Bár kétségtelen, hogy az „egyik” centrum erőteljesebb érték- és érdekérvényesítő képességgel és háttérrel bír, mint a „másik”.) A két kánon helyett azért is vélem indokoltabbnak a centrum–periféria fogalompárt, mert a „két tábor” csak részben szerveződik irodalmi értékrend alapján – nem kis részben szociokulturális (pártszimpátia, személyes kapcsolatok) rokonszenv mentén.
Kérdés persze, a kortárs magyar irodalom (írótársadalom) belső megosztottságát és a szétesettséget időszerű-e fölszámolni.
Részben igen, mert minden súly- és térvesztés a magyar irodalom egészének önfölszámolásához járul hozzá. A kortárs magyar irodalom intézményei pedig – folyóiratok, kis kiadói műhelyek – totálisan kiszolgáltatott helyzetben vannak, évek óta túlélésükért küszködnek, hiába minden erőfeszítés, a helyzet jottányit sem javul, csak romlik, s elképzelhetetlen, hogy ez a trend megváltozzék össz-szakmai konszenzus nélkül. A szakma belső megosztottsága pedig a szétesettséget és a töredezettséget erősíti, s a külső erőkkel – bárha szándéka ellenére – együttműködve maga a szakma tolja egyre inkább perifériára a magyar irodalmat.
Részben viszont nem bizonyos, hogy a szétesettséget, töredezettséget mindenképpen föl kell számolni, és csak a hagyományos centrumok revitalizációjával időszerű fölszámolni.
A globális kulturális átrendeződés ugyanis máris új viszonyítási pontokat jelölt ki, és sejtet másokat.
És itt most kicsit ugranom kell a gondolatmenetben. Domokos Mátyás a nyolcvanas években arról írt, hogy a népi kultúra a végére ért, s nem folytatódhat, mert fölszámolódott az a társadalmi osztály, amely fönntartotta a folytonosságát. Kodályt idézte, aki szerint ennek helyét a tömeges analfabetizmus veszi át, s utalt Honeggerre, aki úgy vélte, a modern korban a komolyzene, sőt maga az elit művészet is fölszámolódik. Kevésbé valószínű, bár elképzelhető, hogy megszűnik az elit művészet, mint az, hogy radikálisan elitizálódik. Régebb óta tapasztalhatjuk például, hogy vannak olyan alkotóink, akik a komolyzenét világszínvonalon művelik, de műveikhez a szűk szakmai értőkön kívül a társadalom más rétegeinek sem ismeretük, sem érzékenységük nincsen. A hatvanas években, amikor berobbant a könnyűzenei forradalom, a komolyzene nálunk is viszszaszorult a konzervatóriumokba, a társadalom széles tömegei pedig gyökeresen más tömeges (könnyű és még könnyebb) zenei kultúrát kaptak. És részben azért foglalhatott el akkora teret a könnyűzene, mert a paraszti társadalom fölszámolásával fölszámolódott az a kulturális hátország, amely addig fönntartotta nemzeti kultúránk igen markáns részének folytonosságát.
Kérdés, hogy hasonló jövő vár-e irodalmunkra is.
Az átrendeződés ez irányú jelei mindenesetre tapinthatók.
Ma az egykori parasztemberek és utódaik ugyanazt az ostoba szappanoperát meg reality show-t nézik aggódva, mint a külvárosi lumpen – és (kulturális értelemben) a társadalmi közép jelentős része. A silányság kritikátlan fogyasztói mellett ugyanakkor már részben létrejött egy új alakzat, amelyet nagyon nehéz meghatározni, holott mértani arányban növekedik, s amelynek tagjai az internetkultúrába nemcsak passzív, hanem aktív módon is bekapcsolódnak. Az irodalomnál maradva: emberek tömegei „lövik föl” az internetre az önmaguk által irodalomnak tekintett szövegeiket, bár nemigen olvassák sem a kanonizált kortárs magyar irodalmat, sem a magyar irodalmi hagyományt. Látszólag ártalmatlan játék, de jelenlétükkel a magyar irodalom további erőteljes eltömegesedését, szétesettségét és töredezettségét növelik.
Figyelemre méltó és meggondolandó azonban az, amit Csepeli György ír (Szín, 2008. április): a fölszámolt „nép” helyét ez az internetező tömeg veszi át; ez az új alakzat globális, demokratikus és nyitott lesz, fölszabadítja az alkotói energiákat, és ebből az alakzatból fog kiválni majd az új értékrend valamilyen új kultúrateremtője és hordozója. Másrészt viszont, írja Csepeli, ez az új „nép” már nem folytatja a folytonosságot, és nem örökíti át azt a klasszikus európai és nemzeti hagyományt, amely számunkra, régi emberek számára még szent és eligazító volt. E pillanatban úgy látszik, megszakad(t) a hagyomány folytonossága – jegyzi meg fájdalommal. A magam tapasztalatai csak megerősítik ezt.
Ha a sokaság, az új „nép” nem folytatója a hagyománynak, kérdés, hogy az elit akarja-e fönntartani a folytonosságot. Reálisan talán azzal számolhatunk, hogy a társadalom, a nemzet egy százaléka képes lesz átörökíti a magyar irodalom hagyományát. Természetesen korábban is alapvetően az elit tartotta fönn a folytonosságot, de ismétlem, lényeges különbség, hogy ma már nincs olyan jelentős kultúrahordozó osztályunk, amely a nemzeti kultúra legalább egyik alapjának folytonosságát fönntarthatná.
S hogy miért sorskérdés és közös ügy mindez?
A magyar irodalom nem egy a sokféle művészeti ág között, hanem változatlanul a legelső. Pusztán azért, mert a nemzeti identitás legfőbb hordozója a nyelv, a nyelv pedig elsődlegesen irodalmi művekben ölt testet. Nemzetről, nemzeti identitásról beszélek, holott nyilvánvaló, hogy átalakul, és már átalakulóban van a nemzet és a nemzeti identitás fogalom tartalma is. Mások lesznek (és már mások) a nyelvhez, a hagyományhoz, a helyhez azoknak a kötődései, akik funkcionális analfabétaként puszta fogyasztói a legsilányabb tömegkultúrának, azoknak, akik az internetkultúrán szocializálódnak, s azoknak, akiknek már ma is természetes, hogy iskolát, munkát, társat keresve átlépik az ország- és a nyelvhatárt, mint nekünk, régi embereknek, „kifutó szériának”.
Kányádi Sándor azt mondja, ha irodalmunk megmarad, lesz közös nyelvünk, s ha lesz közös nyelvünk, megmaradhatunk mi is – magyarként, magyarnak. Évről évre számokkal mérhető, zsugorodó nyelvközösség vagyunk ezzel a gyönyörűséges, különleges, rokontalan nyelvünkkel, de míg lesz közös nyelvünk, s míg el nem apadunk, magyarok maradhatunk.
Cs. Szabó László írja, hogy az olaszok, bárha idegenek is egymás számára, de ha összetalálkoznak, egymásba botlanak, azonnal képzőművészetről beszélnek. Génjeikbe ivódott a nagyszerű múlt, amellyel nap mint nap találkoznak. Persze Cs. Szabó a két háború közötti tapasztalatáról beszélt. Nálunk a régi világban, a „létezett szocializmusban” a kortárs magyar irodalom aktuális műveiről, dolgairól beszélt „mindenki”. Ma a tömegmédiumok eseményszférája, a közélet szereplőinek botrányai képezik a közös nyelvet, minden más közös nyelv csak kvázi közös, mert apró, helyi vagy töredék közösségek nyelve csupán.
Ma már, azt hiszem, ott tartunk, hogy a közös nyelv megléte is erősen kockán forog. Hiába vannak nemzetközi sikereket elért, jelentős díjakkal is elismert íróink, a nyelvet – óvatosan írom le – már ma nem a magyar irodalom teremti, hanem az internetkultúra és a tömegmédiumok. Egy bárgyú és értelmetlen reklámszöveg hatékonyabban teremti és formálja a nyelvet, mint bármely szakmai és közönségsikerre vitt értékteremtő kortárs magyar regény vagy verskötet.
Hatalmas strukturális átalakulás zajlik körülöttünk a világban, és itt mellettünk is, s bár szándékaink ellenére, de magunk is cselekvő résztvevői vagyunk a globális átalakulásnak. Annak az átrendeződésnek, amelynek sem az erővonalait, sem az irányát nem látni tisztán. Nem is látható, mert maga a „globalizáció” sem tudja pontosan, merre tart. S ha tudná, akkor sem számolhatna a „nem tervezett, előre nem látható” hatásokkal és reakciókkal. Ebben a folyamatban Keresztelő Jánosok vagyunk mindannyian: előkészítjük az új paradigma útját.
Ahhoz, hogy ne elszenvedői, áldozatai legyünk az átrendeződésnek, hanem amennyire lehetséges, kezdeményezői és a folyamat uralói, helyzetünk könyörtelenül illúziótlan újraértelmezésére van szükség, és persze átfogó, nagy ívű stratégiára és cselekvő jelenlétre. Az állami mecenatúra gyenge és koncepciótlan, a civil szféra mecenatúrája nem épült ki. A hazai multi- és a transznacionális tőkét nem érdekli a magyar irodalom, a magyar nyelv, tehát a nemzeti identitás ügye – szinte már múlt időként tekint rá. A nehézségi, tehetetlenségi erő sodorja magával az irodalom intézményeit éppúgy, ahogy az országot, a nemzetet – teljesen újra kellene gombolni a kabátot, de erre ma sem látok elszánt akaratot.
Nem tudom, merészeli-e a nevetségesség kockázata nélkül komolyan gondolni ma fiatal író, hogy voltaképpen az Arany János-, Ady Endre-, Babits Mihály-, József Attila-, Móricz Zsigmond-paradigmába kell illeszkednie az ő életművének is, fiatal szerkesztő, hogy lapja világirodalmi színvonalon közvetíti érvényesen a (helyi) világidőt. A fiatal író egyetlen dolognak van tudatában ma: saját jelentéktelenségének és elhanyagolhatóságának a tudatában.
A magyar irodalom fiatal íróinak ma gyötrelmesen nehéz: puszta létükért, elismerésükért, érvényesülésükért, teljesítményük elfogadtatásáért, a „magas” irodalom legitimitásáért kell hadakozniuk, életben kell tartaniuk azokat az intézményeket, amelyekben megformálhatják magukat. Beszorított helyzetükben – okszerű, de – ahelyett, hogy a szellemi folyamatok kezdeményezői lennének, a szellem makrofolyamataiban minden nappal újabb lépéshátrányba kerülnek.
Többfrontos átalakulás és küzdelem zajlik, a fiatal írók sorsfordító kihívás előtt állnak, ha észlelik az időket, ha nem. És előbb-utóbb az itt említett kérdésekre is választ kell adniuk. Nagy kérdés, lesz-e erejük és merszük az új lovasoknak teljesen újrarajzolni a kört, átrendezni a viszonyítási pontokat, pimaszul, a tőkével szemben is pimaszul új értelmezői szempontokat megfogalmazni, vagy az uralkodó folyamatok szélárnyékában húzzák meg magukat, és megelégednek a személyes sikerrel.
Küzdelmes sors helyett a hátasló puhára betört nyergével.
Lovas István, a rettenthetetlen
