Hét dollár

Atlanta (1996) és Sydney (2000) nemcsak időben van közelebb számomra, hanem személyes tapasztalatokban, élményanyagban is, hiszen mindkét alkalommal a helyszínről tudósíthattam. Így élhettem át azt a kontrasztot, amelyet négy éven belül korábban talán soha senki sem.

Mit kér? – Konyakot. – De uram! Ez alkoholmentes járat, konyakot nem szolgálunk fel! – Akkor csak egy üres poharat kérek. Konyakom van.
A párbeszéd nem Rejtő Jenő valamelyik regényében, hanem az 1996-ban Atlantába tartó hivatalos, sportolói gépen zajlott le ülésszomszédom – nevét fedje jótékony homály – és a döbbent légiutas-kísérő kisasszony között. Ilyen kedélyesen kezdődött. Illetve ez már a folytatás, hiszen a készülődést jóval korábban megkezdtem.
Méghozzá életem első olimpiájára, Szöul és Barcelona egyaránt tizenegy bajnoki címe bűvöletében. Erre Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke kijelenti: hét arannyal, hét ezüsttel és hét bronzzal elégedett lenne. Micsoda kishitűség – dohogok magamban, és szívem szerint inkább Gyuri úrral, szerkesztőségünk két lábon járó fogadóirodájával értek egyet, aki azzal búcsúztat: Attila, ígérd meg, hogy a tizenötödik magyar aranyérem megszületése után felhívsz telefonon! Boldogan – felelem neki, de azóta várja a hívásomat, mert egyébként tényleg hetet nyertünk (összesen pedig 21 érmet, tehát Schmitt mégiscsak tudott valamit), és az első diadalt nem is látom személyesen.
Egy időben rendezik ugyanis a magyar–orosz kardcsapatdöntőt és a 200 méteres férfi mellúszás fináléját, és miután százon Rózsa Norbert elég csúnyán lebőgött, inkább a pástot választom. Ahol elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezüstnél többre nem megyünk, így monitoromon rákapcsolok a 200 mellre. Szinte végig az orosz Kornyejev vezet, de az utolsó hosszon a két magyar centiről centire közelíti, majd a végén lehajrázza, tehát első Rózsa Norbert, második Güttler Károly.
Feldúlt arccal rohanok ki a vívócsarnokból, az épület előtt álló első motorosra valósággal rárivallok: mennyi pénzért vinne el az uszodába? Hét dollárért – mondja az iszonyatos arcával és rozzant járgányával duplán ijesztő alak, de már ott ülök mögötte a nyeregben, és az első magyar himnuszt Atlantában a helyszínen hallgathatom.
Onnantól fogva el sem lehetne rángatni a medencétől, és ennek köszönhetően sportújságírói pályafutásom legemlékezetesebb hatvan percét élhetem át. Egy röpke óra leforgása alatt ugyanis Egerszegi Krisztina és Czene Attila is olimpiai bajnok lesz, és a két győzelem között kezet rázhatok Bill Clintonnal, az Amerikai Egyesült Államok elnökével.
Egerszegi elsőségéhez 200 háton kétség sem férhet. Onnantól legalábbis semmiképpen sem, hogy meglepetten rögzítjük: a jetit idéző kínai He Ci-hong, aki két évvel korábban a római világbajnokságon megnyerte mindkét hátúszószámot, a felére fogyott vissza, egészen emberszabásúvá vált, cserében viszont a B döntőbe sem került be. Egér így aztán fél medencehossznyi előnnyel tempózik célba, ezzel tündökletes karrierje utolsó, ötödik olimpiai aranyérmét söpri be. A hatodikról meg önként lemond, mert a már említett római vb után megfogadta, hogy százon soha többé nem versenyez, és ehhez tartotta is magát. A négyszer százas váltóban persze elindul, és olyan időt megy, hogy azzal simán nyerne a száz hát fináléjában is, de nem akar ötről a hatra jutni.
Czene Attila sikerében ellenben épeszű ember nem bízhat, ő is érthető szerénységgel vág neki a 200 vegyesnek az egyes pályáról. Aztán a magyar úszósport egyik legkellemesebb szenzációját szolgáltatja: az egyesről az első helyre repeszt! Széchy Tamás szövetségi kapitány, amúgy úszópápa a pillanat hatása alatt ki is jelenti: egyszer majd a medence szélén szeretne meghalni.
Bill Clintonnak természetesen nem ilyen véget szán a testőrsége, ezért minden előzetes értesítés nélkül arra leszünk figyelmesek, hogy biztonsági emberek árasztják el az alsó és a felső tribün közti karéjt. Javában találgatjuk, mire a nagy készülődés, amikor felbukkan az Egyesült Államok elnöke, és alattunk nem egészen egy méterrel meg is áll. Szóhoz sem jutunk a meglepetéstől, de a mellettem ülő izlandi kolléga felocsúdik, és odakiáltja: „Hi, Bill!” Clinton megfordul, egy rezzenésnyi ideig mérlegeli, ilyen helyzetben mi a megfelelő reakció, majd széles mosolyra húzza a száját, előrenyújtja a karját, és öt „Hi” kíséretében kezet ráz ötünkkel az első sorból. Úgy érzem magam, mintha „Hi-jal” kenegetnének.
Ami szerencsére Atlantában sem egyedi alkalom. Hiszen Kovács István minden idők egyik legvagányabb ökölvívó-bajnoki címét nyeri, és kajak egyesben Kőbán Rita is elállítja végre az ezüstesőt. E mutatványhoz persze nem ártott a Német Demokratikus Köztársaság felbomlása, de ha NDK már nincs is, NDK-sok igenis vannak, csak más lobogók alatt. Az Egyesült Államokban tanuló és versenyző Kiss Balázs kalapácsvető aranyának fényét egy picit talán beárnyékolja a nyilatkozata, amely szerint a magyar mellett legszívesebben az amerikai zászlót is ott látná az árbocon, de ez csak pillanatnyi hiba részéről is, részünkről is. A hetedik bajnoki címről még nem ejtettünk szót, de a közelmúlt tragédiája miatt erről a legnehezebb: Kolonics György kenu kettesben, oldalán Horváth Csabával behajózik az örökkévalóságba.
Ellentétben az atlantai szervezőbizottsággal, amely összevissza kutyulja az információkat és a versenyszínhelyekre vivő buszjáratokat, és végső csapásként a kontinensnyi ország legtávolabbi szegleteiből verbuvált sofőröket alkalmaz, akiknél már a harmadik napon jobban ismerjük Atlantát. Mire szusszannánk egyet, éppen félidőben, egy őrült bombát robbant az olimpiai parkban, innentől kezdve a biztonsági emberek szemében két részre különül el a versenyek közönsége: potenciális bűnözőkre és áldozatokra.
Sydneyre a négy évvel korábbiaknak megfelelő fenntartásokkal készülődtem, de különösen a program szemrevételezésekor riadtam meg: szinte egy időben rendezik a vízilabda- és a női kézilabdadöntőt! Aztán pár perc múltán már azzal nyugtattam magamat, hogy pólóban legutóbb 1980-ban nyertünk érmet, női kézilabdában pedig még soha nem jutottunk el az ezüstig sem, úgyhogy felesleges előre idegeskedni.
Aztán mégsem volt az. Miután csoportjából mindkét csapatunk továbbjutott, következett a kézis lányok szerdai negyeddöntője. Amelynek hajrájában úgy látszott, azután már nem következik semmi, mert az osztrákok három és fél perccel a meccs lefújása előtt négy góllal vezettek. A mieink azonban valószínűtlen módon egyenlítettek, majd a hosszabbításban nyertek, és amikor a dánokkal szemben hatgólos előnyről elveszített finálét és csapatunkat kárhoztatjuk, ezt a sírból visszahozott „előmérkőzést” sem szabadna feledni. Bár a péntek elhomályosította, mert 2000. szeptember 29. a magyar csapatsportok történelmének talán legdicsőbb napjává vált. Előbb a pólósok intézték el az olaszokat, majd a kézisek, soha nem látott védekezéssel és hatékonysággal, immár az elődöntőben a norvégokat. Másnap még Kásáséknak kellett túllépniük a jugoszlávokon, és megvalósult, amiért fohászkodtam, amitől egyszersmind rettegtem: mindkét alakulatunk olimpiai döntőt vívhatott.
Október 1-jén, vasárnap kora reggel lemértem az uszoda és a sportcsarnok közötti távolságot; lendületes futással szűk negyedóra. Ha a póló lefújása után rögvest rohanni kezdek, elcsípem a kézi második félidejét. Ez a megoldás. Már csak azért is, mert vízen szinte garantált a győzelem: a másik ágról a spanyolokkal szemben többszöri hosszabbításban döntőbe jutott oroszok egyrészt holtfáradtak, másrészt híreink szerint szombat éjjel elpusztítottak egy medencényi vodkát. Ez a kalkuláció be is vált, a modern idők legegyoldalúbb olimpiai fináléjában csapatunk 13-6-ra lesöpörte Oroszországot, és a dudaszó pillanatában kisebb magyar népvándorlás indult a kézilabda helyszíne felé. A másik számításomba azonban hiba csúszott, mert míg a reggeli tesztfutás során talán két emberrel találkoztam, addig a délutáni csúcsban körülbelül kétezerrel. Na jó, legfeljebb ötvennel ütköztem össze, de ez is lelassított annyira, hogy csak a második félidő elejére érjek át. No meg kétgólos magyar vezetésre. Mire visszatértek az életfunkcióim, a plusz kettőből hat lett, úgyhogy azonmód ünnepelni kezdtünk. Sajnos nemcsak a lelátó népe, hanem a csapat és a kispad is, a dánok pedig időt kértek. Az újrakezdéshez felálló Camilla Andersen mosolyogva simogatta a labdát, amikor később megkérdeztem tőle, abban az agyonvert helyzetben minek örült, így felelt: „Annak, hogy az edzőnk megnyugtatott, felbátorított minket. Azt mondta, ez a meccs valószínűleg elment, de nem baj, a magyarok klasszisok, mi az ezüstéremmel mindent megtettünk, mostantól arra vigyázzunk, hogy ne legyen csúnya a vége.” Mégis az lett, csak éppen a mi számunkra. A felszabadult skandinávok fordítottak a három gyors bekapott góltól begörcsölt magyarok ellen, az ezüstérmet a lányokkal együtt egy fél nemzet siratta el.
Úgyhogy idézzük inkább az aranyakat! Nagy Tímeáét, aki kegyelmi állapotban vívta végig a napot párbajtőr egyéniben; Kovács Ágnesét, aki 2000-ben éppen harmadik esztendeje tartotta egyedül a hátán a magyar úszósportot, és 200 mellen aratott győzelme ki tudja, meddig marad az utolsó magyar úszódiadal; Csollány Szilveszterét, aki az egyik legszubjektívabb sportágban váltotta be az esélyességét pillanatnyi megingás nélkül. Persze a kajak-kenusok taroltak igazán: Kolonics György ezúttal egyes kenuban használta ki, hogy az ellenfeleket megbolondító, minden irányból fújó szél az arra érdemesek hajóját repíti a cél felé, Kammerer Zoltán és Storcz Botond kettes és négyes kajakban duplázott (utóbbiban természetesen benne ült Vereckei Ákos és Horváth Gábor is), végül a Pulai Imre–Novák Ferenc kenu kettes tette teljessé minden idők legsikeresebb magyar kajak-kenu szereplését.
Az utolsó két napon felhalmozott öt bajnoki címmel a sydneyi olimpia amúgy is maga volt a csoda. Technikai, informatikai, infrastrukturális színvonala tényleg a harmadik évezredet, emberközelsége, hangulata ellenben inkább az eggyel korábbi századfordulót idézte.
Ha mégis valami kellemetlen emlékfoszlány után kutatok, az a kép villan be, amint öt pavilon között szaladgálok, mert keresem a női súlyemelés helyszínét. Már-már reményemet vesztem, amikor végre benyitok egy csarnokba, ahol súlyt emelnek, de dühödten hátrálok ki onnan: a francba, ezek férfiak. Aztán eszembe jut, hogy aznap a férfiak nem is versenyeznek; szóval ezek mégis a nők.
Doppingról egyelőre szó se essék. Sorozatunk következő, utolsó részében úgysem menekülhetünk előle.