Hullámvonal

Az ujgur szeparatisták messze élnek Pekingtől, és csak 2001 szeptembere után derült ki róluk nagy hirtelen, hogy nem szabadságharcosok, hanem – Oszama bin Laden atyai gondoskodásával – terroristák. Kell-e akkor tartani a terrorveszélytől az olimpián?

Nem csak a sportról szól a pekingi olimpia. Sok minden másról is. Egyebek között – mint ahogy az olimpiák a müncheni óta – a biztonságról, a terrorizmusról is. Nem csupán arra az irdatlan összegre gondolok, amelyet a kínai vezetés biztonsági eszközökre, rendészeti intézkedésekre költött és költ a következő hetekben. A hosszú évek óta tízszázalékos növekedést produkáló kínai diktatúrának nagy presztízsgyőzelem az olimpia megrendezése, hiszen egyszer már elesett e megtiszteltetéstől, ami nagy „lelki válságot” idézett elő a kínai vezetésben és a lakosságban. Ilyen előzmények után érthető a mostani biztonsági intézkedésekre elköltött hat és fél milliárd dollárnyi összeg (mintegy ezermilliárd forint), ha a tényleges terrorveszély nem is indokolja ezt. A gazdaságilag nyitott, de egyébként szigorú diktatórikus rendőrállam szabályai szerint működő Kínát külföldi terrortámadás gyakorlatilag nem fenyegeti. A belső ellenzék olyan szoros és szigorú ellenőrzés alatt áll, hogy maga a kínai állambiztonsági minisztérium is elhanyagolhatónak érzi a szerepét terrortámadás szempontjából. Az északnyugati területeken, elsősorban a kazak és mongol határ közeli Hszincsiang tartományban tevékenykedő ujgur szeparatista csoportok tevékenységi területe vagy „műveleti területe” távol van a fővárostól és az olimpia helyszínéül szolgáló többi várostól. Még akkor is, ha a hét első napján 16 halottal járó támadással hívták fel magukra a figyelmet az olimpiai előkészületek finisében. Ám valószínűtlen, hogy hasonló akciót meg tudjanak szervezni a rendezvények helyszínein azok mellett az intézkedések mellett, amelyek már hosszú ideje érvényesek Kínában, és az olimpia okán csak szigorodtak.
Az önállóságra törekvő nyolcmilliós, muzulmán vallású ujgur népesség a tibetihez hasonló célokat fogalmaz meg. Mindemellett sérelmezi, hogy a központi kormányzat nyomott áron vásárolja fel a tartományban megtermelt élelmiszert és a kitermelt nyersanyagokat. Az ujgurok sértettségét és szélsőséges eszmék iránti fogékonyságát csak tovább fokozza a kínai nemzetiségi politika hullámvonalként jellemezhető mozgása. Az ingaszerű kilengést természetszerűen nem csupán a kínai belpolitikai mozgások, de a nemzetközi események is befolyásolják. Egyes hírek szerint a közelmúltban Kazahsztán felajánlotta a Kínában élő kazak és ujgur nemzetiségű polgároknak, hogy befogadja őket, és teljes jogú állampolgárként élhetnek az alacsony népsűrűségű hatalmas országban. Kínai hivatalos reakció szerint a kínai vezetés támogatja az „átutazni” kívánókat, és minden segítséget megad nekik. Különös reakció ez, hiszen arról van szó, hogy egy állam egyszerűen átzsuppolná nyolcmillió polgárát a határ túloldalára.
A Human Rights Watch és az ENSZ által egymástól függetlenül végzett felmérések egybehangzóan állapították meg, hogy a központi kormányzat keményen csap le a muzulmán hitet gyakorló ujgurokra, gyakoriak a kínzások, és számtalan munkatábor várja a deportált nemzetiségieket. Az „átnevelő táborok” intézménye persze nem új találmány Kínában. De nem ritka esemény a renitens, az átnevelést elutasítók kivégzése sem. Manfred Novak, az ENSZ különmegbízottja, aki az ujgur népesség körében, valamint a megszállt Tibet területén végzett tényfeltáró munkát, „aggályosnak” ítélte meg a kínzások, kivégzések és munkatáborra ítélések ügyét a két vizsgált területen. Az elfogottakra a rendőri szerveknek bizonyítaniuk kell a szeparatizmus vádját – bármi áron. A bármi áron kategória határainak értelmezése nem kötött, csupán a „kell” szó szorító szigora nyomja a rend éber őreit.
Kína számára némileg könnyebbé teszi ezt a harcot, hogy 2001. szeptember 11. után – bizonyos értelemben – szabad kezet kapott a probléma rendezésére.
Ezek után nem meglepő, hogy kínai vezetők és egyes szakértők gyakorta hangoztatják manapság, hogy az ujgur szélsőséges szeparatista mozgalmak és az al-Kaida szervezet között szálak szövődtek, és az évek során megerősödtek. Ezen elméletek szerint az ujgur harcosok kiképzést kaptak Afganisztánban vagy Pakisztánban valamely al-Kaida-táborban, majd lelkileg-fizikailag felkészülve tértek vissza hazájukba, hogy a hatalom elleni támadásaikkal megalapozzák egy iszlám állam távoli létét. Nehéz ezeket a vélelmeket cáfolni, ám legalább annyira nehéz állítani is őket.
Fiatalságom hajnalán Kínából írtam a diplomamunkámat, de elismerem, ezek az ismeretek részben elenyésztek, részben elavultak. Később azonban alkalmam volt Kazahsztánban, Pakisztánban és Afganisztánban a kínai határ mentén járni, a helyi lakossággal beszélgetni. A hallottak arra utaltak, hogy a határ, a kínai határőrizeti szervek fellépése és az alkalmazott technikai rendszerek (aknaövezetek, jelzőrendszerek stb.) okán illegálisan ez az övezet gyakorlatilag átjárhatatlan, és még megközelítésétől is félnek a helyiek. Legálisan az al-Kaida által üzemeltetett afganisztáni vagy pakisztáni kiképzőtáborokba utazni a lehetetlenség határát súrolja akkor is, ha csak felszínesen ismerjük az utazásokkal kapcsolatos kínai intézkedéseket. Természetesen íróasztal mellett üldögélve lehet ilyen elméleteket gyártani, sőt alá is lehet támasztani őket internetes hírekkel, be is lehet menni a televízióba „szakérteni”, de mindez elég messze van attól, hogy ezeket a szép elméleteket tényként rögzíthessük.
De ha már az elméleteknél tartunk, lássuk, mi is a probléma az ujgurok leterroristázásával. A te terroristád az én szabadságharcosom és fordítva – tartja a régi politikai bölcsesség. Ha a terror, terrorizmus kifejezéseket halljuk, nem is próbáljuk értelmezni, mit takarnak, a sztereotípiák azonnal beugranak. Az arabok, a muzulmánok, az al-Kaida meg Oszama bin Laden. Manapság ezek a szavak társulnak jelzős szerkezetben a terror szóhoz. Ebben nem kis szerepe van a médiának, illetve az ott sokat szerepelő önjelölt, terroristát csak képen látó vagy nem látó, esetenként puszta elméleteket gyártó „szakembereknek”. Ha azonban arra a kérdésre kellene válaszolnunk, mi is a terrorizmus, akkor bajban lennénk. A nemzetközi közösség is régóta kínlódik azzal a problémával, hogy valamilyen mindenki számára egyértelműen értelmezhető egységes fogalmat alkosson. A számtalan kísérlet ez idáig elvérzett, és semmilyen eredménnyel nem járt. Első ránézésre persze nem tűnik nagy ügynek a fogalom meghatározásának hiánya, mert a szembetűnő elemekben szinte mindenki egyetért. A terrorizmus erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés, a terror célja nagy tömegek megfélemlítése. Nagy tömegek megfélemlítése igényli a minél nagyobb nyilvánosságot és hírverést, ezért nincs terrorizmus a hírverést biztosító tömegmédia nélkül. A média igényei azonban nagyok. A nézettségi mutatók bűvöletében a kisebb események kiperegnek a rostán, vagy csak némileg felnagyítva kerülhetnek be a híradásokba. Ez a tény sajnos visszahat a terrorcselekmények tervezőire és elkövetőire. A „kevés” áldozattal járó akciók ideje lejárt – és ez szörnyűség, idegborzoló még belegondolni is!
Visszatérve a fogalom hiányára, nyilván sokan vannak, akik azt mondják: bánja kánya! Mindenki, minden ország elítéli és küzd a terrorizmus ellen, mit kell ezen rágódni? A probléma azonban az, hogy az eltérő értelmezés (a fogalom hiánya miatt) eltérő fellépést eredményez, és ez távol áll az egységesség igényelt gyakorlatától. A számtalan kiskapu egyike a szabadságharc kérdésköre, ami legalább olyan rugalmas napjainkban, mint a terrorista minősítés. Egy ország nyugodtan minősíthet felszabadító, szabadságharcos jellegűnek bizonyos csoportokat, szervezeteket annak ellenére, hogy más országok ugyanazokat a csoportosulásokat terroristákként emlegetik.
Ez már a politika nem patyolattiszta színpada. A 2001. szeptemberi tragédia előtt az Egyesült Államok például élesen bírálta Oroszországot a csecsenföldi fellépés okán; hasonlóképpen járt el, amikor a kínai nemzetiségi politika gyakorlatát bírálva fellépett az ujgurok védelmében. Ám a szeptember 11-i terrortámadást követően a meghirdetett „aki nincs velünk, az ellenünk van” ismerős tételével a terrorizmus elleni nemzetközi koalíció léte került volna veszélybe, ha a két hatalmas ország távol marad e sok esetben láthatatlan háborútól. Ennek azonban ára volt, amelyet a két monstrum meg is kért: a koalícióhoz való csatlakozással egy időben bejelentették, hogy a csecsen és az ujgur ellenállók szoros kapcsolatban állnak az amerikaiak által célkeresztbe helyezett, Bin Laden által vezetett (sokak szerint csupán virtuális) szervezettel. Szembeötlő, ahogy az amerikai illetékesek azonnal felvettek a listájukra néhány csecsen és ujgur szervezetet, és szakítottak korábbi, emberi jogi alapú kritikát megfogalmazó politikájukkal a két nemzetiséget illetően. Póriasan fogalmazva: beáldoztak egy kisebb jelentőségű kérdéskört a számukra fontosabb oltárán. Szabad kezet adtak Oroszországnak és Kínának. Tegyenek, amit jónak látnak, ha már ott a rettegett al-Kaida az országukban. Az is elgondolkodtató, hogy eközben olyan országok is csatlakoztak e terrorellenes koalícióhoz, amelyek éppen azon a listán szerepeltek (vagy szerepelnek ma is), amelyet az Egyesült Államok állított össze a terrorizmust támogató országokról.
A terrorizmus fogalmának hiánya, pontos meghatározása napjainkban azt eredményezte, hogy minden ország saját megítélése szerint minősíthet szervezeteket szélsőségesnek vagy felszabadítónak. Lássuk be, így nehéz globális harcot vívni a terrorizmussal. Például a két atomhatalom, Pakisztán és India között régóta vita Kasmír kérdése. Mindkét ország „küzd a terrorizmus ellen”. Ennek ellenére különbözőképpen ítéli meg és támogatja a gyakran erőszakos cselekményeket elkövető csoportokat. Mindkét ország saját értékítélete, érdeke alapján támogat egyes csoportokat, illetve üldöz másokat.
És mindkettőnek megvannak a saját terroristái, illetve a saját szabadságharcosai.