Húsz év alatt az ötvenezer lakosú Hódmezővásárhelyen is sokan megszenvedték a gazdasági átalakulást, a híres textil-, kerámiaipari és egyéb gyáraik szétaprózását, az elbocsátásokat. A munkanélküliség is nagyarányú a térségben. Ennek ellenére az utóbbi hat évben utakat építettek, vízelvezető rendszereket újítottak fel, nyugdíjasotthonnal, világversenyekre alkalmas sportuszodával gyarapodtak. A városban gondozott parkok, termálforrásokból táplált strandfürdő, sétányok – akár üdülőhelyen is lehetnénk. Központi helyen fekszik a gyönyörű játszótér, iparművészek által tervezett játékokkal. Ezt nemrég avatták, s a kertvárosban egy hasonlón épp az utolsó simításokat végzik. Az utcákon nincs szétszórt szemét és hulladék. Panelházat csak mutatóba látni. Ritkaság, ahogyan megőrizték és gondozzák a mezővárosi településszerkezetet, a földszintes vagy kevéssé magas épületeket. Rendelettel óvják a helyiek számára sokat jelentő tömböket. A város szívében, a Kossuth tér egyik oldalán a pazar díszítésű neobarokk Fekete Sas Szállóban gyönyörködhetünk. A másik ékesség az eklektikus stílusú, Ybl Miklós tervezte városháza. Több ponton eligazító táblák jelzik, merre található a Tornyai-múzeum, a felújított zsinagóga és a Holokauszt- múzeum együttese. A legújabb nevezetesség pedig a már külföldön is ismertté vált Emlékpont, a közelmúlt helyi történelmének visszaidézője.
Mindez úgy hathat, ingyen készülünk reklámozni e lap hasábjain egy jobboldali vezetésű önkormányzatot. Pedig csupán arról van szó, hogy jó ideje szinte csak rossz híreket kapunk vidéki városaink életfeltételeiről. A bezárt munkahelyekről, a kilátástalanságról, az önkormányzatok küszködéseiről. Ennek következményeként az emberek lelki betegségeiről – a tömeges letargiáról. Pedig láthatunk mást is. És fontos lenne, hogy a sok baj mellett beszámoljunk a reményt keltő vállalkozásokról is.
A várost igazán nem kényeztette el a baloldali kormányzat, de ettől még évek óta rendre megnyeri száz beadott európai uniós pályázatnak a háromnegyedét. Persze ehhez adott egy olyan agytröszt, amely felismerte, hogy a településnek olyan versenyben kell megállnia a helyét, amelynek eredménye nem feltétlenül Magyarországon dől el.
– Egyik politikai erő sem veszi észre, hogy itt felnőtt egy olyan nemzedék, amely versenyképes tudással rendelkezik, és nemcsak a nemzeti, hanem a globális kultúrában is otthon van – mondja Lázár János, Hódmezővásárhely polgármestere. – Szellemi szintje, kreativitása, energiája olyan értéktöbblet, amely húzóerő lehetne itthon.
Ezt a húzóerőt azonban valamiképpen be is kellene fogni Magyarországon.
– A szülővárosukhoz, a családjukhoz amúgy erősen kötődő fiatal értelmiségiek és kétkezi munkások azért mennek külföldre, mert hazájukban nem látnak perspektívát, jövőt maguk előtt. Most ott tartunk, hogy az itteni kiváló orvosdinasztiák velem egykorú utódai külhonban töltenek be vezető pozíciókat – érzékelteti az elvándorlás veszélyeit a polgármester. Pedig, ahogy mondja, ennek a városnak a középosztályát, megtartó-erejét az értelmiségi körökből származó polgárság és a parasztság felemelkedése adta. Olyan erős hagyományokkal rendelkeztek, amelyeket még az ötvenes években sem tudtak kiirtani belőlük.
Fontos dolgok a hagyományok, a városban nagy tisztelettel ápolják is őket, Lázár János mégis úgy látja, a következő tíz év határozza meg, hol lesz érdemes élni Magyarországon. Amikor pedig erről döntenek a fiatalok vagy a nekik munkát adó vállalkozók, azt fogják nézni, milyenek a közszolgáltatások, mennyire fejlett az infrastruktúra. Hogy milyen az oktatás, az egészségügy, a kulturális, a szellemi élet.
Ezért is dolgoztak ki Hódmezővásárhelyen olyan hosszú távú koncepciót, amelyben fokozottan figyelnek a fiatal felnőttekre. Lázár János szerint mivel Hódmezővásárhelyen a családoknak még mindig erős a szerepük, az ötven és hatvan év közöttiek ezt elfogadták, hiszen szülőkként nekik is fontos, hogy a gyerekeiknek itt legyen otthonuk, munkahelyük.
Nézzük meg, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban.
Itt is volt egy időszak, amikor azt tartották, jobb, ha a távhőszolgáltatás, a víz- és a csatornázási művek magánkézbe, részben külföldi tulajdonba kerülnek, mondván, amazok jobban értenek a „piachoz”. Majd azzal szembesült a lakosság, hogy a szolgáltatások színvonala nem javul, az árakat viszont folyamatosan emelik, az itt szerzett profitból pedig Berlinben épül óvoda. Valódi gazdasági és politikai küzdelembe kellett bocsátkozni, amíg visszavásárolták a cégeket. Most a helyiek élvezik az előnyeit, jobban féken tudják tartani az árakat. Megengedhetik maguknak például, hogy a 65 év felettieknek nem kell fizetniük a kommunális hulladék elszállításáért.
Az említett cégeket huszonéves jogászok, közgazdászok irányítják, de a helyi gazdasági és közéletben is erősödnek a fiatalabb generációhoz tartozó vállalkozók, informatikai cégek tulajdonosai, orvosok.
Mint annyi más településen, itt is kellett fájdalmas döntéseket hozni. Csökkentették a helyi bürokráciát, elbocsátások, leépítések történtek. Az egyéni sérelmektől eltekintve mindezt sikerült elfogadtatni a lakossággal.
A békességre törekvést elősegíti, hogy egy adott közösséget érintő változást vagy egy intézmény átszervezését olykor évekig tartó előkészítés előzi meg – magyarázzák az önkormányzatnál, és mindjárt példát is említenek rá.
Amikor a közbeszéd szerinti „cigány iskola” bezárását tervezték, három évig tartott az egyeztetés. A képviselő-testület elképzelése az volt, hogy az ott tanuló gyermekek más iskolákban folytassák tanulmányaikat. E kényes ügyből – érdekes módon – nem lett sem helyi, sem országossá dagasztott „botrány”. Nem lett, mert az önkormányzat előzőleg politikai, szakmai párbeszédet kezdeményezett az érintettekkel, s ebbe a családokat is bevonták. Gondosan kiszámították, hogy mennyivel több pedagógus szükséges a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek érdekében szervezendő speciális foglalkozásokhoz. Mennyivel több pénzre és kisegítő személyzetre lesz szükségük. Arra is gondoltak, hogy egy-egy osztályban ne legyen nagy a különösen problémás diákok aránya, így kevesebb lehet a konfliktus.
Tavaly ősz óta beigazolódni látszik, hogy a magyar és a cigány gyermekek jól megférnek egymással. Az integráció e formájáról egyébként azt tartják a pedagógusok, nem árt, ha a jobb módú gyerekek látják, hogyan élnek a szegényebbek. Mert nagyon sok olyan család van, ahol jó jövedelemnek számít, ha a két szülő, sokszor nehéz munka árán, haza tud vinni nettó százezer forintot.
A város ötvenezer lakosából 2000 család mondható halmozottan hátrányos helyzetűnek, 2500 pedig nagyon nehezen él. Gyermekeik étkezésének, iskolai felszerelésének támogatására évente több tíz millió forintot fordítanak.
A Vásárhelyi Fiatalokért Közalapítvány „babakötvény”-programja azt jelenti, hogy minden itt született kisbabának havonta négyezer forintot tesznek félre tizennyolc éves koráig. Már csaknem kétszáz fiatal szülő vehette át ünnepélyes körülmények között a szépen bekötött iratot annak jelképeként, hogy gyermekét a város a polgárának fogadta. Lehet, hogy a ceremónia mosolyt csal a kívülállók arcára, de nem azokéra, akik jó ideje csak azt tapasztalják, hogy az állam „mindent elvesz tőlük”.
Országos jelenség a középrétegek lecsúszása, amelyet itt szeretnének elkerülni, sőt erősíteni próbálják azokat, akik már megkapaszkodtak, és előbbre szeretnének jutni. A telekpanamák, mutyizások korában sok helyen már az is elképzelhetetlen, hogy jó helyen, reális áron építési telket vehet egy magánember. De hogy valaki ingyentelekhez jusson egy városban? Hiszem is, nem is, amikor azt mondják, ez lehetséges. A kertváros felé tartunk, ahol csinos, új családi házak sorakoznak egymás mellett. Nem hivalkodóak, nincs rajtuk fölösleges dísz, viszont minden rendezett körülöttük.
A Varga családhoz csöngetünk be.
Varga Zoltánnak a felmenői helybéliek, a feleség, Hajni családja pedig a közelből települt ide. A férfi Nagyfára, a büntetés-végrehajtási intézetbe jár dolgozni, Hajni postai alkalmazott, most gyesen van. Két kicsi lányuk van. Közös életüket egy másfél szobás lakásban kezdték, majd szülői segítséggel, kuporgatással nagyobbra cserélték. Vágytak egy kertes házra, de a pénzük legfeljebb használt épületre lett volna elég.
– A lakásunkért nem kaptunk volna annyit, hogy még 4-5 millióért telket is vegyünk, amelyen elkezdhetjük az építkezést. Bankkölcsönt nem akartunk felvenni, hisz ma már senki sem tudhatja, meddig képes fizetni – mondja. Hallottak az önkormányzat programjáról, amelyet 2004-ben kezdtek a gyakorlatba ültetni. Ez azt jelentette, hogy közművesített telkeket adtak ingyen olyan családoknak, amelyek kötődnek a városhoz, és a jövőjüket is itt képzelik el. A pályázóktól azt várták el, hogy legalább két gyermeket neveljenek, és két éven belül álljon a ház a telken. – Úgy tudom, eddig több mint száz családnak sikerült – mondja Varga Zoltán, miközben végigkalauzol száz négyzetméteres, barátságos otthonukban, amelynek végében ott a megálmodott kert, hintával, homokozóval.
Égető kérdés a munkanélküliség visszaszorítása, amelyre a városvezetés megoldásokat keres. Úgy okoskodtak, a vállalkozók szívesebben vesznek fel új embert, és foglalkoztatják legálisan, ha támogatást kapnak hozzá. Ez minden új munkahely után 500 ezer forintot jelent Hódmezővásárhelyen, amelyet nem kell visszafizetni. Az ötlet, úgy látszik, bevált, mert tavaly több mint négyszázan tudtak így elhelyezkedni.
Két ilyen munkahelyteremtő vállalkozót keresünk fel.
Az egyik céget, ahová indulunk, híres spanyol, olasz, német divatházak és üzletláncok jegyzik, tőlük futnak be a rendelések. Egyedi tervezésű, bőrrel, selyemmel, hímzéssel díszített pulóvereiket eddig nem tudták lekoppintani sem Európában, sem a Távol-Keleten. Itthoni üzletekben nem árulják őket, kilencvenöt százalékuk külföldre kerül. Az ötlet és a gyártási technológia néhány tehetséges, merész ember titka, akik újat alkottak a szétrobbantott hazai textilipar romjain. Most kilencven embert, főképp nőket foglalkoztatnak – egy részüket nem utolsósorban a munkahelyteremtő támogatásnak köszönhetően. A vállalkozás anyagi és lelki értelemben is mentőöv volt azoknak, akik utcára kerültek a térségben leépített könnyűiparból. Ma már egész termelési lánc kapcsolódik a cég síkkötöttáru-üzeméhez, a részfolyamatokba más, kisebb vállalkozásokat is bevontak.
Rácz Árpád ügyvezető igazgató elárulja, hogy ő sem ebben a szakmában kezdett, villamosmérnökként vezető állást töltött be, a rendszerváltozás hozta úgy, hogy váltania kellett. Sok türelem és még több munka kellett ahhoz, hogy a cég megkapaszkodhasson a nyugati piacon. Ma úgy négyszáz euróért kínálják pulóverüket a milánói, párizsi, barcelonai csillogó üzletekben, és a cégnek öt évre előre van megrendelése. Rácz Árpád valahogy mégsem jókedvű most attól, hogy kapacitását ennyi időre előre lekötötte. A cég ugyanis azért van talpon, mert évi 1,2 millió euró az exportforgalma. Új embereket vettek fel, akiknek biztos munkahelyet ígértek.
– Nem számítottunk viszont a Magyar Nemzeti Banknak a forintot erősítő árfolyam-politikájára. Ez megingatta a kalkulációnkat. Ha így marad, akkor ez ebben az évben 24 millió forint veszteséget jelent. Így voltaképp értékét veszíti az a 21 millió forint, amelyet munkahely-támogatásra kaptunk. Még nem tudom, hogyan jövünk ki ebből a helyzetből – mondja.
Ahogy habitusát nézem, nem hiszem, hogy könynyen feladja.
Másik vállalkozónk harmincas éveinek elején jár. Galisz Péter szülei annak idején használtruha-kereskedéssel foglalkoztak, majd ő is belevágott. Egy ideig jól ment a szekér, csak aztán olyan sok ilyen jellegű üzlet nyílt, hogy nem volt már benne fantázia. Mostani vállalkozásával az építkezőket célozta meg. Gipszkartonszerelést, szigetelést és belső terek átalakításával összefüggő munkákat vállalnak. Jelenleg tizenkét alkalmazottja van. Büszkén mutatja be „birodalmát”, ahova nemrég költöztek, az újjávarázsolt egykori raktárépületet, amelyet bérel. Előző vállalkozása sikeréből és hibáiból is sokat tanult, igyekszik mindenben megfontoltan dönteni.
Mint oly sok építőipari vállalkozásnál Magyarországon, Galisz Péter cégénél is nagy gondot jelent, hogy későn fizetik ki az elvégzett munkákat, neki pedig pontos időben kell adnia a fizetést. Rengeteg az adminisztráció, nehezen lehet követni az új és még újabb rendelkezéseket. Szerencse, hogy erre a feladatra fel tudott venni egy alkalmazottat – mutatja be aszszisztensét, Rácz Andreát, akinek szintén megvan a maga története.
A huszonhárom éves lány érettségizett, kereskedelmi iskolát és egy számítógépes tanfolyamot is elvégzett, ám egy évig hiába keresett munkát.
– Az üzletekben kerek perec megmondták, azért nem kellek, mert nekik magas, szőke, dekoratív eladóra van szükségük. Kilátástalannak éreztem a helyzetemet, a megalázásokról nem is beszélve. A városból viszont nem akartam elmenni, itt él mindenkim, szeretem ezt a helyet. Először úgy volt, hogy Péter anyagi okokból nem tud felvenni, aztán mégis felhívott, hogy elfogadták a munkahely-teremtési pályázatát, jöhetek. A keresetemből félre is tudok tenni, nem szorulok a szüleimre. Elégedett vagyok.
Ez az a mondat, amelyet ritkán hallani manapság.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államok új módszerrel küzd a jemeni húszik ellen
