Kapuk, falak, archaikus terek

Zöld Anikó egyik, a kiállítást kísérő leporelló címoldalán is reprodukált festményén a labirintust, a tárlat címében szereplő Archaikus terek legarchaikusabbját idézi meg. Egyetlen részletet emel ki az oszlopok, kapuk, terek átláthatatlan szövedékéből, amelyet Minósz krétai király knósszoszi palotájában építtetett az ezermester Daidalosszal, hogy ott tartsa fogva Minótauroszt, az emberfejű, bikatestű szörnyet, akit végül Thészeusz athéni herceg ölt meg, megszabadítva az emberiséget a gonosztól. Hogy a hepiend teljes legyen, Thészeusz Ariadné fonalának a segítségével ki is talált a labirintusból, a készítő, Daidalosz pedig fiával, Ikarosszal együtt viaszszárnyakat készített, hogy a palotát elhagyva Krétáról elrepüljenek. Mi ez, ha nem az alkotóerő, a művészet, az erkölcs diadala, a jó győzelme a rossz felett? – kérdezheti a kép nézője a festővel, még akkor is, ha a mitológiai történésekre való utalások meglehetősen áttételesek.
Zöld Anikó festményén ugyanis nem jelennek meg a mítosz szereplői, helyettük építészeti elemek, a történet fordulatait jelképező térbeli viszonyok, a sötétség és a fény kapcsolata, a visszafogott, ám tónusokban annál gazdagabb, a szavakkal felidézhető részletek helyett inkább a megsejthető, asszociálható morális tartalmakra utaló színvilág idézi meg a történéseket. Egyszerre utal a mítoszok jelen idejére, mutatja meg annak az architekturális-természeti környezetnek a szépségét, amely a hagyomány szerint ehhez az egykor volt jelenhez kapcsolódik, mára azonban maga is idő-természeti erők koptatta, emberi kéz rombolta múlttá változott. Harmadrészt pedig éppen a fentiekből következően maga a kortárs mű is részévé válik annak a megszakíthatatlan folyamatnak, amelynek során a kultúra, a művészet folytonosan újrateremti önmagát.
Mindez, ahogyan a tárlat többi alkotása vagy a művész korábbi művei, jól érzékeltetik, hogy Zöld Anikó számára a múlt sosem volt kulissza, úgymond történelmi háttér. Sokkal inkább titkok megfejtésének lehetőségét jelentette, sejtéseket, asszociációkat, az érzelmi azonosulást. A feladatot nem egy-egy objektum, épület, térrészlet dimenzióinak, elemeinek naturalista módon való viszszaadásában találta meg, hanem abban, hogy néhány jellegzetes motívumot emeljen ki, formáljon több szinten értelmezhető alkotássá.
Mintha csak a legősibb archaikus tér, a labirintus elemeinek alak- és jelentésváltozásait keresné, a kiállítás művein négy fő motívumot figyelhetünk meg: a kapu, az oszlop, a belső, illetve a külső világ felé megnyíló tér, utóbbi révén pedig a fénytér, fényoszlop motívumát. A Titkok kapuja egyszerre nyílik befelé, az etruszk temetők, Cerveteri és Tarquinia sírkamráinak mélye felé, s afelé a kozmikus világ felé, amelyet Stonehenge vagy az írországi Newgrange megalitoszlopaihoz vagy a Segestai emlék antik görög oszlopsorához kötődni vélünk. De ennek a kozmikus világnak a végtelensége sejlik föl előttünk akkor is, amikor az építészeti elemek helyett az általuk behatárolt tér, illetve az azt a végtelenség felé megnyitó fény válik főszereplővé, mint a Szakrális fények, a Fényfolyosó, a Fények, oszlopok című kompozíciókon.
Így történhet meg, hogy a töredékben az egész körvonalazódik. Zöld Anikó számára egy egész világ kezdődik a paestumi vagy a cerveteri kapu mögött, bújik meg az oszlopcsarnokok, sírkamrák homályos tereiben. Nem törekszik rá, hogy az elveszett aranykor emberének boldogságát, Atlantisz városának szépségét, gazdagságát megidézze. Azt azonban sejteti, hogy a világ sokkal teljesebb, titokzatosabb, mint amilyennek ma látjuk. És benne az ember is: a kiállítás egyetlen emberi alakokat ábrázoló festménye, a Pompei azokat a negatív tereket idézi meg, amelyek a Vezúv kitörésekor elpusztult emberek alakját, az utolsó mozdulat után megmerevedett testeket formálják. Az üregek gipsszel, műanyaggal való kiöntése minden mozdulatot, arcvonást pontosan visszaad. De hogy lényegüket tekintve kik voltak, akik a kataklizmát megélték, akik majd kétezer évvel ezelőtt ugyanúgy léteztek a világban, mint most mi magunk – nos, e titok megfejtésében, a mindenkori emberi állapot rekonstruálásában csak a művészet segíthet.
(Zöld Anikó: Archaikus terek, Art 9 Galéria, augusztus 29-ig.)