Kocsmák, kövek

Meghalt Dénes József, Dönci, a zseniális gitáros, szív- és agyember. A nekrológhoz (Magyar Nemzet, 2008. július 18.) már nem tudok mit hozzátenni. Legfeljebb annyit, hogy egyszer nálunk aludt a Balaton zenekar. Víg Mihály, Másik Jancsi, Horváth Gábor, Magyar Péter meg a Dönci. Az ilyesmi nem egyszerű történet, közléskényszer van meg minden, legkevésbé kedélyes sztorizások, inkább rettenetes nevetések, a szavak most azt jelentik, amit. Ezekből a viharvert arcokból áradt a szeretet a kislányom felé, aki reggelre visszavonhatatlanul megfertőződött a rock and roll vírussal. Akkor még nem tudta, most már éli. Engem meg visszavittek sétálni egyet oda, ahová valaha tartoztam. Take A Walk On The Wild Side. Egy zsömle a kocsmában. Kitüntetett pillanat. Megpróbálok viszonylag tisztán lefogni egy akkordot, kicsi visszhang, és elengedem, szállnak a hangok ki a szobából, a kerten át a mennybe. Írunk egy dalt neki, róla Peter Ogival, aki előbb tanította, majd tanult tőle. Így szép ez, néha nem tudni, hogy éppen ki a mester, ki a tanítvány. Csak lenni, aztán elfáradni, elmenni. Augusztus huszonkettedikén a Gödör klubban búcsúzunk tőle. Durván és szépen.
Meghalt El Kazovszkij is, Lena. Képzőművész volt, világhírű, áll majd az emlékezésekben. Ezen a helyen tegyük hozzá, művészete szorosan kapcsolódott a nyolcvanas évek zenei-szövegi-levegővételi kísérleteihez. Mindenhol ott volt velünk, inspirált és töltekezett. Valamit valamiért. A performance-okra is emlékszem, persze, de inkább a hangjára, a lágy akcentusára. Istenem, mennyi hang. Ezek a hangok, az övék próbálják javítgatni a hangzavart a kollektív tudattalanban.
Az úgynevezett vidéki városok (ez a vidékezés magyar specifikum, már szinte hungaricum; szerencsés esetben, lásd mondjuk Stuttgart, Bilbao, de akár Graz, Split, Kolozsvár, fel sem merül) „kulturális életében”, tehát a szervezettben nagyjából az a baj, hogy szinte nincs is. Amikor meg van, akkor az a baj. Ez egy fesztivál-wellness országban talán különösen hangzik, de attól még lehet így is. Az állam, a Magyar Köztársaság kimenekült a kultúrából. Cserbenhagyásos gázolás. A közpénzes szervezők közízlése pedig olyan, amilyen. Már hallom az üvöltést és a bizonyítékokat. Hiszen most járt itt DJ Töki és egy másik celebidióta valamelyik reggeli tv-műsorból. Így lesz kiszolgáltatottabb és agymosottabb még az átlagnál is az úgynevezett vidéki. Megy az agyak téeszesítése. Vannak persze üdítő kivételek. Például Veszprémben azt hiszik a hivatalosak, hogy ott van Gizella, oszt’ passz. Ha napszemüvegben van, akkor a jobboldal furcsa része szomorkodik, mert nem érti, a baloldal baromja meg tapsikol, mert azt hiszi. Pedig csak egy művész úgy gondolta, hogy szeretett városa nem mer a napba nézni. Vagy csak én gondolom így, de már az is elég nagy baj. Ugyanakkor van utcai zene minden év júliusában. A Veszprémi Napló SMS-rovata szerint ez is megosztja a közvéleményt, mert zajos. Nyilván zajos, ha ráhánynak a kerítésemre. És nyilván nem annyira zajos, ha belegondolok, hogy a zene, mindannyiunk közös gyógyszere az utcáról jön. A barlangból, a kunyhóból, a gettóból, a mocsokból. A kocsmából. A veszprémi utcazene-fesztivál nem csak azért jó, mert ingyé’ van. És jól meg lehet nézni a profikat. Akiket több tízezren szeretünk. Azért is jó persze, de ott vannak a kis csávók vagy a soha be nem érkezettek (lehet, hogy nem is akartak) a könyvesbolt előtt, és nyomják. Teli torokból, nagy kézzel. Mint a cigányok annak idején.
Nagy cigányozás van most a kis Magyarországon, gárdázik veszettül, akinek még nem kellett éjjel menekülnie családostul, a hülye kormány is ráesett a fémre, és parázik mindenki cserébe. Szerencsére itt a zene, mint mindig. Most éppen a Karavan Familia. A zenekar autentikus népzenei feldolgozásokat játszik a cigány nyelvű folklór különféle dialektusaiból, amint az a hivatalos értesítőből kiderül. Családi zenekar, ahogy már megszoktuk Erdélyből. Nehezen törtek be a köztudatba, 2002-es lemezük csúcsslágere, a Ki itt a legény? című zseniális nóta például csak nemrég megy a Petőfi rádión. Na, ez van olyan, mint a Gyertek, fiúk, menjünk a kocsmába, tizenöt lej egy liter bor ára kezdetű örökbecsű. Tehát nagyon sukár. A család nem tököl, La familijaki zor (A család ereje) című új CD-je lagzitól koncertteremig tökéletes, néha szinte túlzottan is. Olyan, mint amikor görög szigeteken, szerb falvakban kóborolunk, sikátorok köveit simogatjuk, és egyszer csak felhangzik egy szájherfli is.
Béke.

Dönci: életmű
Lena: életmű
Karavan Familia:
La familijaki zor (szerzői kiadás)