Lassan ereszkedik a gép a hegyektől ölelt Tbiliszi repülőtere felé közeledve. Újra repülhetnénk ugyan Moszkván át is, de Budapestről egyszerűbb Kijev, még inkább Bécs felől érkezni. A csodálatos tájat megpillantva feltolulnak a lassan húsz évvel ezelőtti emlékek. Nino, a moszkvai egyetemista, aki nélkül sohasem jutottam volna el e gyönyörű országba. Az ősi keresztény kultúra emlékei, a végtelenül kedves és irigylésre méltóan talpraesett emberek, a régi főváros s természetesen a felejthetetlen Tiflisz.
A kétes hátterű üzletember, Miska Csikvasvili, aki a Szovjetunió agóniája közepette is tudott benzint szerezni, s elvitt az ezerévesnél régebbi templomokhoz, aztán néhány perc múlva türelmetlenül beterelt egy étterembe, hogy megetessen. A döbbenetre, amikor egy több napja benzinért sorban álló professzor majdnem a szemünk előtt gyújtotta fel magát. A tüntetőket gyalogsági ásóval verő szovjet katonák elvadult arcát megörökítő szörnyű képekre, amelyeket titokban mutattak ismerőseim a néhány hónappal korábbi eseményekről.
S természetesen eszembe jutottak e kedves országhoz kapcsolódó kulturális emlékek. A megragadó régi kultúra, a XII. században élt Tamara királynő, akinek alakját még életében udvari költője, Sota Rusztaveli szedte versbe és énekelte meg, amely A tigrisbőrös lovag címmel vált ismertté. S természetesen hozzá e tájat, a Kaukázus egekbe törő hegyeinek titokzatos világát, szokásait és hagyományait, lakóit romantikus, az egzotikumokhoz annyira vonzódó alkatával oly érzékletesen megjeleníteni képes Zichy Mihály rajzaival. Ha már Zichyt említettük, nem feledkezhetünk meg a XIX–XX. század fordulóján élt, legendáktól övezett Niko Piroszmani festőről sem, akinek rendkívül egyéni, naiv művészete oly sajátos, mélyről jövő, ősi látásmódból táplálkozik. Ha más nem maradt volna utána – dehogynem! –, megörökítette őt a Millió, millió rózsaszál című dallal Alla Pugacsova. De sorolhatjuk a jobbnál jobb filmrendezőket, Szergej Paradzsanovtól Tengiz Abuladzén át kedvencemig, Georgij Danyelijáig, akinek örökbecsű filmje, a grúz repülős történetét szív- és könnyfacsaró emberséggel bemutató Mimino máig sokak szívét dobogtatja meg Rigától Moszkván át Tbilisziig. „Csito grito, csito margalito…” – cseng a fülemben a most hetvenéves grúz legenda, Vahtang Kikabidze éneke a kicsike madárkáról.
Ideje azonban a földre szállni! Polgárháború, részeire szakadt ország, menekültek, puccsok, korrupció, szegénység, aztán egy reménysugár, a „rózsás forradalom”, amelyről aztán kiderült, nem több, mint geopolitikai projekt, elcsalt választások, szétvert tüntetések, orosz–grúz szópárbaj, amerikai tanácsadók, háborús feszültség… Ezt harsogja a világsajtó. Úgy tűnik tehát, hogy a mai Grúzia sokkal ridegebb, s nem a kis madárkáról szól a dal. Vagy mégsem?
Új, modern repülőtér, nyoma sincs a régi provinciális légikikötőnek. Drága butikok, bárok, bankautomaták. A globalizált világ elengedhetetlen kellékei. A szinte kongó üresség azonban óvatosságra int. A következő meglepetés, hogy egy dollárért csak alig másfél larit adnak. Elgondolkoztató és árulkodó az is, hogy a taxis negyvenszer anynyiért akar bevinni, mint amennyibe az iránytaxi kerül. Már sejtem, hogy olyan sok minden azért nem változott errefelé. Marad tehát fél lariért a jó öreg marsrutka, s egyben a gyors alámerülés a grúz élet mindennapjaiba. Rögtön kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
A szegénység nem jelenti okvetlenül, hogy el kell veszíteni az emberi mivoltot is. A grúzok éppolyan szívélyesek, mint régen. Segítenek, s egyáltalán nem zavarja őket, ha az ember oroszul szólal meg. Egy „batono”, azaz uram megszólítás ugyan még szélesebb mosolyt csal az arcokra, ám a sajtóban előszeretettel hangoztatott zsigeri oroszellenességről szó sincs.
*
A háborús hisztéria is legfeljebb a hatalom belső köreinek retorikájában érhető tetten. Ez sem tűnik túl őszintének.
– Hagyjon már azzal a háborúval! – mosolyodik el a szomszédom, mikor kissé megnyugodva igyekszem a lényegre térni. Később ezt magyarázza az ismert tbiliszi elemző, Georgi Hucisvili, a Nemzetközi Konfliktuskutató és -kezelő Központ vezetője is, aki szerint Grúzia inkább a diplomáciai nyomásgyakorlásra fekteti a súlyt. Egy másik neves tbiliszi elemző, Eduard Sevardnadze egykori tanácsadója, Ramaz Szakvarelidze szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy a helyzet ugyan némiképp változott az utóbbi hetekben, de a folyamatos provokációk ellenére sem folyik vér. A kevés ellenpélda belefér másfél évtized történetébe. Valójában mennydörgésre, s nem viharra, esőre van szükségük a feleknek. Tbiliszi ugyan csillagászati összegeket költ a hadseregre, 2007-ben egymilliárd dollárt, a GDP majd tíz százalékát, az öt évvel korábbi katonai költségvetés nagyjából harmincszorosát, ám a nyílt öszszeütközés senkinek sem érdeke. Inkább a feszültség látszatának fenntartásáról van szó. Egyelőre.
Ebben a pillanatban azonban megértem, s később csak megerősítenek ebben az újabb élmények, hogy a világsajtó megint csak kőkemény érdekek mentén közvetíti a valóságot. Amit tehát Grúziáról nagyrészt hallani lehet, az finoman szólva is árnyalásra szorul. A jegyzeteimet tehát kidobhatom. Az előítéletektől megszabadulva gyönyörködöm a tájban, amit még a szovjet időkből itt maradt „dekorációk”, a lepusztult házak, kétes állapotú üzemek sem tudnak elrontani. Annál inkább eltereli a figyelmemet, amikor megpillantom az utcatáblát. A Bush sugárúton kerülgeti a kátyúkat a mikrobusz. A lojalitás ilyen megnyilvánulását Sztálin esetében sem engedték meg maguknak a büszke grúzok!
Hiába, tagadhatatlanul geopolitikai terepen vagyunk. Grúzia egyrészt az Egyesült Államok és a NATO több tagállama közötti nézetkülönbség, másrészt a köztük és Oroszország között a befolyásért zajló viták színterévé válik, de a Fekete-tenger kereskedelmi, stratégiai pontjaiért mások is versengenek. Jó példa erre, hogy a tengeri kijárattal nem bíró Kazahsztán Batumi, az Egyesült Arab Emirátusok pedig Poti kikötőjébe fektet be intenzíven. Későn ébredt, de igyekszik megvetni itt a lábát
Európa is.
Moszkva számára érzékeny pont Grúzia, mivel Washington érdeke az Oroszországgal szomszédos államok szuverenitásának erősödése, Tbiliszi pedig a Fehér Ház egyik legfőbb támasza e törekvésben. Az Abházia és a másik szakadár grúziai köztársaság, Dél-Oszétia hovatartozása körüli konfliktus is szorosan összefügg Tbiliszi euroatlanti csatlakozási törekvéseivel, illetve Moszkvának azzal az igyekezetével, hogy útját állja Grúzia NATO-csatlakozásának. Oroszország és az Egyesült Államok egyaránt arra törekszik, hogy nagyobb befolyást gyakoroljon a Kaukázusban, amely létfontosságú alternatív útvonala a Kaszpi-tengerről a világpiacra szánt kőolajexportnak. S Washington hálás kaukázusi emberének, Mihail Szaakasvili elnöknek a fáradozásaiért. Grúzia pedig hálás e sugárúttal a cserébe nyújtott, helyi méretekben nem kis segítségért.
Ahogy azonban az oroszellenesség nem hatja át a tbiliszi utcákat, úgy az átlagember az Egyesült Államoktól sincs már annyira elájulva. Ezt az érzést a legmarkánsabban az egyik ismert grúz értelmiségi fogalmazta meg nekem.
– Számomra, aki a nyolcvanas években amerikai ideálokon éltem, egyértelmű és világos, hogy az Egyesült Államok semmiben sem különbözik a Szovjetuniótól. Sikerült megteremteni az egypártrendszert, amelyben a kommunistákat a nacionalisták váltották fel! Ez tényleg a Bush-adminisztráció hatalmas sikere Grúziában! – értékeli nem kis éllel és elkeseredéssel a választások meglepő eredményét Georgi Haindrava, a grúz ellenzék ismert alakja, dokumentumfilm-rendező, aki mellesleg államminiszterként dolgozott két évig Mihail Szaakasvili első kormányában.
Egyszóval az Amerikához fűzött reményeket Grúziában is felváltották az elveszett illúziók. Az emberek egy része úgy érzi, hogy lényegében a Bush-adminisztráció dönti el, kik irányítják Grúziát. Persze nem mindenki gondolkodik így. Egyrészt az ország valóban esélyt kapott arra, hogy kiszakadjon az immár több évszázada realitásnak számító orosz befolyási övezetből, másrészt Amerikához fűzik a demokratikus átalakulásba vetett reményeket. No és ne feledkezzünk el arról sem, hogy sokan, különösen az államapparátus környékén, kimondott haszonélvezői e kurzusnak. Mindez az átlagnál érzékelhetően magasabb fizetést is jelent.
– Az mondják, Soros csinálta a forradalmat! Hülyeség! Akik így próbálják lejáratni Grúziát, azok nem látják, vagy nem akarják látni, hogy Mihail Szaakasvili igazi népvezér. Karizmája van, az emberek többsége szereti. Persze nem mindenki, de ez a demokrácia. S hogy Amerika irányítja? Inkább úgy mondanám, terelgeti. Próbál segíteni, demokráciát építeni ugyanis nem lehet egyik percről a másikra. S Washington néha figyelmezteti is az elnököt. Kell is, mert túl heves vérmérsékletű! Vissza nem térő esélyt kaptunk a demokratikus átalakulásra, s alapvetően ez magyarázza a nyugati választást. Nincs itt szó semmiféle oroszellenességről, ám ha ebben a befolyási övezetben maradunk, akkor lőttek a demokráciának! – fogalmazza meg a másik oldal véleményét Alekszandr Rondeli, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Alapítványának az elnöke.
Tény, hogy az úgynevezett rózsás forradalom óta Mihail Szaakasvili népszerűsége – különösen az utóbbi két évben – folyamatosan esik.
S hogy miért? Mert hiába a látványos, két számjegyű GDP-növekedés, a kicsinosított Rusztaveli, az épülő irodaházak, a fejlődő infrastruktúra, az emberek többsége úgy él, mint korábban, esetleg rosszabbul. A szolgáltatások árai például lényegesen megemelkedtek, a fizetések kicsik, s a helyzetet jól illusztrálják az egyre nagyobb számban lepecsételt víz- és villanyórák. A négy és fél milliós ország lakosságának nem hivatalos adatok szerint ráadásul nagyjából negyven százaléka munkanélküli. Ezenkívül egymilliónyian dolgoznak Oroszországban s félmillióan a világ más részein.
– Öt éve egy romantikus álom, a változások igénye hajtotta az utcára az embereket. Igazságot, jobb életet akartak. S lett, ami lett. Az öröm azonban csak mintegy fél évig tartott, gyorsan kiderült, hogy a rendszert nehéz átalakítani, nem is igazán volt rá elszántság. Forradalomról beszéltünk, nagyobbrészt azonban csak hatalomváltás történt – vázolja a helyzetet Gija Huhasvili, aki egykor szintén a rózsás forradalom törzsgárdájához tartozott, s utána egy ideig az államvasutak igazgatója volt. – Nem lehet elvitatni a pozitívumokat sem, tény azonban, hogy a rózsás forradalom alapvető célkitűzései nem, vagy csak részben valósultak meg. Mert mire vágyott az átlagember? Több demokráciára és munkára. A helyzetet azonban jól mutatja, hogy itt ülünk a Mariottban, ám ha kimegyünk a Rusztaveli sugárútra, kiderül, hogy Grúzia nem erről szól.
A hatalom azonban valójában csak ezt a kirakatot, egy virtuális valóságot próbál eladni a világ felé. A kétségtelen változások ellenére sem lehet jónak mondani a közhangulatot. Az elégedetlenség kibuggyanásai voltak a tavaly novemberi tüntetések, s a beletörődésé a mai letargia. A grúzokat ugyanis mindez belül nem nagyon lepte meg. Sajnos hozzászoktak ahhoz, hogy a hatalom csak beszél, aztán nem történik semmi. Szociális igazságosságról tehát nem nagyon beszélhetünk, a jogrend, a demokrácia terén pedig még rosszabb a helyzet. Két világ él egymás mellett. Fenn az Olimposzon a változásokból győztesen kikerült szűk elit, és lenn a mélyben az egészből nem sokat érző tömegek. A nyertesek pedig nem akarnak tudomást venni e másik világról, a realitásokról. A hatalom szinte kizárólag csak a „dobozon”, a televízión keresztül szól az „alattvalókhoz”. Ez nem párbeszéd, hanem monológ, de teljes erejükből sulykolják az embereknek, hogy jól élnek. Meg kell jegyezni, viszonylag sikeres ez a PR, és egy ideig eltakarta a lényeget. Sokan gondolták ugyanis úgy, hogy ha ők nem is, mások azért jól élnek. Aztán egyre több hasonszőrűvel találkoznak, s kiderül, a hiba nem bennük, hanem az adásban van. Ebbe az érzésbe robbantak bele a novemberi események. A bajt érzékelte Szaakasvili is, és taktikát váltott. A korbács után jött a kalács, egy kis béremelés, megalapozandó az újabb ígéreteket, s mindez leöntve az ellenségkép felerősítésével. Ez a recept mindenhol bejön, konkrét lépések nélkül azonban csak egy ideig biztosíthatják ismét a nyugalmat – festi le a mai társadalmi-politikai helyzetet az érezhetően kiábrándult egykori „forradalmár”.
Bár Rondeli szerint az ellenzék csak nemet tud mondani, a kormányt befeketíteni. Populisták, mondja, csak a hatalom kell nekik, ám a későbbi találkozások és benyomások inkább Huhasvili szavait illusztrálják.
A médiakormányzás ellenére az Imedi tönkretétele után a népszerűségi listát a fővárosban egy kicsi tévéadó, a Kaukasia vezeti, azonban csupán három kamerája s egy pici stúdiója van, így nehéz a versenyt tartani a hatalom szócsöveivel. A hatalométól eltérő hang nem kaphat széles nyilvánosságot. Így aztán hiába nagyobb a szabadság az írott sajtóban, ha a példányszám csak néhány ezres. Az újságírók nagy többsége egzisztenciálisan is kiszolgáltatott, amit jól mutat az ukrajnaitól is jócskán elmaradó mintegy 100 dolláros átlagfizetés.
A régi Tbiliszi központjában lévő borpince például minden igényt kielégít. Kiváló a harcso, folyik a Szapiravi, jólesik a Natahtari, és 40–50 lariból, a mi mércénkkel aprópénzből szinte végig lehet enni az étlapot, grúz vendéget azonban alig látni. Nem csoda, ez az összeg nem sokkal kevesebb, mint az átlagnyugdíj. Az étterem „mindenese”, Rusziko még jobban meglep, mikor kiderül, hogy etnográfusprofesszorként kénytelen itt robotolni napi 18 órát 15 lariért. S ebből három elmegy a kenyérre.
„Tbiliszi attól csodálatos, hogy olyan Janus-arcú. Egyik felével Ázsia, a másikkal Európa felé fordul” – írta 1847-ben a Zakavkazszkij vesztnyik. Ez a hangulat ragad meg a régi városrészben sétálva, amelynek építészetében keveredik az európai és a közel-keleti stílus. Nagyon lehet szeretni. Sötétedik, amikor az egyik szórakozóhelyen rákezdi a zenekar: „Csito grito, csito margalito…” E pár nap alatt kiderült, hogy a város a régi. Alapvetően az emberek is. Csak a kor más. Olyan, amelyben a Miminónak is meg kell küzdenie az amerikai thrillerekkel és Madonnával. Utóbbiak most jobban állnak. Nem baj, egyszer majd ez is elmúlik. Tbiliszi most legszívesebben csak az egyik arcát, az európait, még pontosabban az amerikait mutatja.
Kár, mert ő úgy szép, Janus-arcúan.
Sztálin
Sztálin hosszú árnyékáról
