Hogy miért olvasunk a történelem legnagyobb gonosztevőiről monográfiákat, alighanem könnyűszerrel megválaszolható kérdés. Valójában a legfontosabb kérdésre keressük a választ: a sérült psziché miatti gátlástalansága, a hatalom görcsös akarása vagy kivételes stratégiaépítési képessége lökte a legmagasabbra a főszereplőt? Sztálinról a leggyakoribb tévképzet, hogy közönséges bolond volt, aki pusztán a körülményeknek és szerencséjének köszönhette páratlan karrierjét – ezt nemcsak történészek, de a zsarnok kortársai, mint például Trockij is széles körben terjesztették.
Stephen Kotkin Sztálin-trilógiájának magyarul frissen megjelent első része szerencsére világosabb képet állít össze a mozaikkockákból. Pedig az előszóban maga a szerző szögezi le, hogy új kutatási eredmények helyett inkább az eddig megjelent, felmérhetetlen mennyiségű monográfiából, tanulmányból, visszaemlékezésből, életrajzi morzsából válogatott alapanyagot. Sztálin életének első fele – furcsa módon – szinte feldolgozhatatlan újabb adatok híján: sem iskolás éveiről, sem forradalmárságának első korszakáról nem bukkannak fel immáron mélyreható, nélkülözhetetlen források, ahhoz azonban bőségesen elegendő a muníció, hogy a szerző eloszlassa a legvaskosabb közhelyeket. Kiderül például, hogy Sztálin családi körülményei semmivel sem voltak rosszabbak kortársainál, nem zavaros, hanem kifejezetten okos, törekvő tanuló volt, s gyermekéveitől fogva az orosz társadalomba kívánt integrálódni, részben ezért vált meg grúz gyökereitől. Sztálin továbbá mesteri stratégiaépítő, aki nem elvekkel, hanem gyakorlati cselekvéssel bénítja meg értelmiségi ellenfeleit, behálózza, majd megfojtja mindazokat, akik rövidlátóan lebecsülik őt. Ugyanakkor született forradalmár, kíméletlen fanatikus, és tanítómesteréhez, Leninhez híven megszállottja a világforradalom eszméjének. Ez életének fő mozgatórugója, és aki ezt figyelmen kívül hagyja, képtelen behatolni személyiségének rejtett tartományaiba.
A szerző terjedelmes művének fontos módszere, hogy a világ és Oroszország aktuális helyzetét is felvázolja Lenin, Sztálin és bolsevik forradalmártársaik történetében. Éppen ezért fejezetnyi hosszúságú politikai és társadalmi leírásokkal szakítja meg életrajzát, amit helyesnek és indokoltnak érzünk, még akkor is, ha olykor túlságosan akkurátusan fejti fel a mellékszálakat. A politikai nézeteit tekintve leginkább centristaként ismert Kotkin azonban nem elfogult, sem ítélni, sem oktatni nem kíván, inkább a lényegre összpontosít. Sztálin történetét 1928-ban függeszti fel, de bízunk benne, hogy az angolul már évekkel ezelőtt megjelent második kötettel hamarosan folytatja a magyar kiadó. Ez 1941-ig kísér majd el bennünket, vagyis a teljhatalom kiépítéséről, a „jezsovscsináról” (a példátlan méretű tömeggyilkosságokról), valamint a háborús éveket megelőző diplomáciai küzdelemről tudósít. Kíváncsian várjuk már csak azért is, mert az első kötet felvázolt olyan lényeges és izgalmas kérdéseket, amelyekre leginkább az életrajz későbbi szakaszaiban kaphatunk választ.
Külön megemlékezünk Szalai Miklós remek, értő fordításáról, és bár mellékkörülmény, felhívjuk a figyelmet, hogy ezt a könyvet strandon, ágyban, vonaton olvasgatni szinte lehetetlen: 1200 oldalas, nehéz, vaskos példányát sok évtizedes rutinnal is csak asztalra állítva tanulmányoztuk, azonban a végeredmény ismeretében bőven megérte a fáradságot.
(Stephen Kotkin: Sztálin. A hatalom paradoxonai. 1878–1928 Századvég Közéleti Tudásközpont, 2025.)
