Köznapló

Július 18., péntek
Film a Roger családról. A nyolcgyermekes francia férfi maga tervezte házát a Jura hegység lábánál. Élete egyik célja volt, hogy megfesti a környék madarait, gombáit. Mikor kifogyott ezekből, áttért a tengeri csigákra és a fákra. Közben arra is szakított időt, hogy a szitakötőket figyelje. A világ minden tájáról hozatott petéket. Ott keltek ki, néhány meg is honosodott. A férfi olyan szakértelemre tett szert, hogy a szitakötők természetéből doktorált. Fiai közül három szintén festő lett. A Rogerek munkáiból múzeum nyílt a közeli kisvárosban. Ennyit mutatott az egyik német tévé.
Nálunk az ilyen életet kikezdenék. Monsieur Roger ráér, passziózik, a fő kifogás mégis az lenne, hogy az ilyesmi p r o v i n c i á l i s. És itt meg is állhatunk. A szó nálunk egyértelműen fölényt és lenézést sugall. Miért?
Az angolban a provincialist lokálpatriótát is jelent, a német provinziell első fordítása nem okvetlenül pejoratív, a magyar köznyelvben viszont a „vidéki” csak és kizárólag negatív. Ahogy a szinonimái is. Paraszt. Tahó. Bugris. Politikában kulák. Együttérzés? Tanult fők protestálása? Sehol. Sőt.
A melóst, bár tudott az erőszakos téeszszervezésről, és arról is, hogy falun az élet keservesebb, sikerült a vidék, a gazdák ellen hergelni. Nem volt különb az értelmiségiek nagy része sem. Ők is átvették e szavakat.
De miért használok múlt időt? Elég felütni a balliberális lapokat, s látjuk, a lekezelés változatlan. A fölényeskedésben a prímet a finnyás úrifiúk viszik. (A Mátyás teret a térképen sem találják, a vidéki cigányságnak mégis ők a legzajosabb szószólói. Akit érdekel, kikről beszélek, a 168 Óra e heti címlapján hármat is láthat közülük. Látni, hogy bátor harcfi mind.)
Kétség nincs: műveltek. Tájékozottak. Nyelveket tudnak. Járják a világot. Ismerik az európai trendet. Tudják jól, milyen respektjük – és áruk – van a provinciák ízeinek. Velük egyrangú a helyi kultúra és – igen – a nyelvi zamatok. Mint lehet mégis, hogy egyik címlapos ember, a mai liberális sajtó jelese a nyolcvanas években a Magyar Hírlapban kikezdte Czine Mihály tájszólását: „Pesten él, megtanulhatna végre magyarul…” Zavarta az irodalomtörténész nyírségi akcentusa? Ha Franciaországban tesz ilyen megjegyzést, elássa magát egy életre a sajtóban.
E tárgyban nem sok jót lehet mondani.
A többség ma is a Tátrába vagy a Királyhágón túlra utazik inkább, miközben soha nem járt még Nógrádban vagy a Dráva mentén. Nem kíváncsiak olyan közösségekre, amelyek képesek magukat hozzáadni egy tájhoz? Hozzáadni úgy, hogy az sugározza a törődést, és odavonzza az egészséges lelkeket.
Ez a „hozzáadás” a tevőleges hazaszeretet, a zászlólengetés csak utána következik.
Kevés a magyar kultúrtáj. Kevés, mert téves a közhiedelem. Az ilyen táj lényegét nem a hegyek és a kanyargó folyók adják, hanem az ott élők szorgalma, hite és ragaszkodása. A provincia éltetője a helyi ember, erős ország pedig csak markáns szellemű provinciákból állhat össze. Ahol nem így van, ott arcát veszti a vidék, és jellegtelenné válik az ember.
Rogerékéhez fogható családok nálunk is léteznek. Aki felkerekedik, és nem áll meg az első divatos helynél, találkozni fog velük.
Nem a GDP jelzi, jó-e a világ valahol, hanem a provinciákon élők ereje. Hozzá az a megbecsülés, amelylyel a máshol lakók a távolból illetik őket.

Július 20., vasárnap
A könyvet feleségem kapta a barátnőjétől. Ó, a Gervai… Biztos a moziról megint… Az én hangom volt. Kicsit fölényes. A könyv az asztalon maradt.
Tegnap elővettem, és alig tudtam letenni. Címe: A tanúk, benne tizenöt interjú. Jancsót, Gaált, Mészáros Mártát, Makkot: rendezőket, főigazgatókat faggat a szerző, mint szólt bele pályájukba a politika. Pikáns kérdés, hisz a politika adta a pénzt, és régi igazság, hogy aki fizet, az petyegtet. (A petyegtetők közé sorolom Nemeskürtyt is. Ő nem nyilatkozott, amiként Szabó István és Sándor Pál nevét sem találtam. Okos, óvatos emberek. Vékony jégre nem lépnek.)
A könyv izgalmas. A sok bújócskától. Az önigazolásoktól. De nem kéne felróni nekik. Millióknak szereztek sok szép, tartalmas órát. A mozi sötétjében fölnevettünk, elérzékenyültünk, gondolkodóba estünk, s ha egyikre sem volt mód, átölelhettük a lányt, akivel beültünk a Felszabadulásba, a Puskinba vagy a Május 1.-be.
Mégis mosolygok, mikor azok mondatait olvasom, akik a kor tenyeréből ettek. Kérdés Jancsóhoz: „– Hogy »viszonyult« a rendszerhez? – Tudtam, hogy velejéig romlott, de elfogadtam a játékszabályokat. Másképp nem kaptam volna pénzt és lehetőséget a rendezésre. – Bízott a magyar szocializmus megreformálhatóságában? – Bűntudatot is érzek amiatt, hogy sokáig élt bennem az illúzió, miszerint a kommunizmus megvalósítható.”
Bacsó, „a” Bacsó, az ötvenes években vidékre járt agitálni, és az akkori földművelésügyi miniszterrel, Hegedüs Andrással úgy kellett beugraniuk egy autóba, különben agyonverik őket…
Ilyesmiket olvastam, majd következett Mészáros Márta. Interjúja más volt, mint a többieké. Sem önfényezés, sem maszatolás. A nők bátrabbak. És őszintébbek is. Örömök dolgában főleg.
Forgatott egy filmet arról, eltávolította-e a rendszerváltás egymástól a lengyeleket s a magyarokat. A két nép viszonya alapvetően nem változott meg, mondja, de a lengyelek furcsállják, amiért a magyarok el akarják felejteni, le akarják tagadni múltjukat, és rosszakat mondanak róla.
Mészáros Márta kétlaki: Lengyelországban is él. Azt mondja, a lengyel nép helytállása, megpróbáltatásai sokat jelentettek számára. Erősítették az erkölcsi tartását. „Nemcsak a filmszakmában, de a hétköznapokban is jobb az élet. Az emberek törődnek egymással. Az a légkör közelebb áll hozzám, ott jobban éreztem magam.”
Különös ez… Az udvari média már jó ideje megállás nélkül simfeli Lengyelországot. Értem én: kell a kontraszt. Rossz vért szül, ha dicsérni kezdik Varsót, Pozsonyt vagy Prágát. Kiderülne, lehet jobban is. Sőt jól. No, ez az, ami nem derülhet ki. Éljen a sajtószabadság!

Július 21., hétfő
Jól jegyezzük meg ezt a napot! Új korszak kezdete a magyar politikában. A törvényességért felelős miniszter mikrofonok előtt adott bátorítást egy be nem jegyzett, ergo törvénytelen szervezetnek.
A kormányzásnak tehát immár a szándéka is véget ért. Az anarchiára mindig is hajlamot mutató miniszterelnök belátta, erre képtelen. A lovak közé hajította a gyeplőt. Visszatért ahhoz, amiben képességei tényleg páratlanok. Mások lejáratásához. A bomlasztáshoz.
A munkatársak kiválasztásában ezért nem fontos már a hozzáértés. Most más kell. Arrogancia. Görbe tekintet. (Vetélkedőt lehetne rendezni, ki tud Szilvásy György szemébe nézni.) Draskovics is ezért került oda. Bocsánat: vissza. Pénzügyminiszterként 2004–2005-ben deficitet csalt, visszatartotta az áfát. Leváltását mindenki természetesnek vette. Amikor újra bársonyszéket kapott, sejthettük, ez nem véletlen. Ősi módszer, hogy olyan embert, akinek vaj van a fején, csak akkor hoznak ki újra a napra, ha különleges feladatok várnak rá. Olyanok, amelyekre mások nemet mondanának.
Ne felejtsük, a kormányfő ötletekben kifogyhatatlan. Mert nem az őszödi beszéddel kezdődött. Az ő fantáziájából pattant ki a 23 millió román, akik elözönlik az orvosi rendelőket. Tőle való ötlet, hogy hamisítsák meg és hiszterizálják Kövér ártatlan félmondatát a kötélről. (Galló Béla még a minap is azt írta: Gyurcsány Ferenc tehetséges politikus. Ha ő az, akkor Bakunyin is az volt. Meg Trockij. Dzerzsinszkij. Ezek az ő előzményei. Csupa ismert demokrata.)
A „náciüldözők” nyilvános bátorítása és Draskovics mikrofonos kiállása bizonyítja, hogy kezdődik.
Barátaim, legyetek okosak, józanok!
Álmomban láttam, hogy a kormány megrendelésére már cinkelik a kártyaüzemben a hamis lapokat. Figurái svájciak, egyiken – a makk felsőn – át volt húzva Tell Vilmos neve. „Terrorista”, ezt írták oda helyette. A szelíd kuoni pásztor helyett még egy Gessler került a pakliba, aztán kevertek.
Keverjenek. Az álomban harc dúlt, hasonló a morgarteni csatához. A monda szerint 1315-ben Tellék ott csaptak össze a Habsburgokkal. Sikerült kivívniuk a szabadságukat. A régi KISZ-esek erről nemigen hallottak. Kártyával a kézben ők mindig piros betlire vagy negyvenszáz ultira gondoltak. És szolidan: tízfilléres alapon. Azóta erősen növelték a tétet. Ezért lesz a bukásuk óriási. Pipiskedhet Draskovics, ahogy akar.

Július 22., kedd
A vidéki élet sem fenékig tejfel. Jó a levegő, de nem szól a rádió. Nálunk tényleg nem szól. A Kossuth még úgy-ahogy, azontúl csak a Mária rádió, de az olajárakról és a közelgő olimpiáról nem tájékoztat kellően. Harami úr, a kitűnő rádiószerelő szerint házunk vételi árnyékban lehet. Az ilyen árnyék előtt megilletődötten állok. Azazhogy mégse.
Hallom az autóban a Bartók rádióból: az idén minden Wagner-előadást közvetítenek Bayreuthból. Ma friss tejért mentünk Zebegénybe. Hallod?, szóltam útközben a feleségemnek. A Bartók. Teljesen tisztán vehető. Van egy ötletem… Úgy fogom meghallgatni a Parsifalt, hogy átautózom Zebegénybe, megállok az Erzsébet-forrásnál, és leállítom a motort.
Meddig tart a Parsifal?, kérdezte. Három és fél, négy óráig, karmestere válogatja. Ha Toscanini dirigálná, két és fél alatt lemenne, feleltem. Aha. Tehát éjfélkor lesz vége. Olyanformán. És ha lemerül az akku, ki jár arra, hogy beindítsa a kocsit? Hát ez jó kérdés.
Jelenleg ezen gondolkozom. Bár van még egy lehetőség. Részletek a Parsifalból – bakelitlemezen. Itthon. És közben tea. Kimegyek kekszért. A zebegényi Bayreuthban ilyesmit nem lehet. Kár.