Megújulás és hagyomány

Nem szabad elfásulni és belenyugodni, hogy első és szent királyunk ünnepén mindenféle ostobaságot hordanak össze államalapításról meg a másságot tisztelő uralkodóról a hivatalosak. Századszor és ezredszer is nekik kell szegezni a kérdést: ha annyira odavannak az államalapításért, miért nem tudják (akarják) elviselni a magyar államiság jelképét, miért gyűlölik és gyalázzák a magyar szimbólumokat, s ha már ezt teszik, miért hisztiznek mégis, hogy ünnepeljünk velük közösen? Mit ünnepeljünk velük, s minek? Miféle közös nemzeti ünnepünk (hovatovább bármilyen közös ügyünk) lehet azzal a miniszterelnökkel, aki a Parlamentben őrzött Szent Koronát oly undorral mutatja meg a német kancellár asszonynak, mintha egy ott felejtett lavór lábvíz volna? „Ennek nem itt van a helye” – mondta Gyurcsány, aki előbb-utóbb majd maga is a helyére kerül.
Egyébként, ha valakibe szorult is annyi tekintélytisztelő tolerancia, hogy a nép által választott közjogi méltóságok közelében ünnepeljen, annak sincs módja rá. Kordonokkal zárják el a kiválóságoktól, s jó, ha a rendőr csak szidalmazza és fenyegeti, s nem veri, rugdossa össze, nem nyomorítja meg. A magyar történelemben még soha senki, még Rákosi vagy Kádár sem rettegett annyira a közemberek közelségétől, mint a III. köztársaság jelenlegi kormányfője. Nem is értjük, miért nem kér tanácsot a Szent Jobbtól: „Pista, te mit tennél a helyemben?”
Végső soron Szent István is megváltoztatta a történelem menetét, amire egy szocialista kormány is képes, csak éppen átírja azt. Megváltoztatja vagy átírja? Hát nem mindegy? Micsoda pitiáner szőrszálhasogatás!
Így aztán a tisztavatáson büszkén szónokolhat megújulásról és hagyományőrzésről a nagy stratéga honvédelmi miniszter. A leépülő, pusztuló, megsemmisülő magyar fegyveres erők életében megújulás az, hogy a Szent Korona másolatát nem helyezik ki az eskütevők elé. A hagyományőrzés meg abban áll, hogy az ünnepi szónok és a tv-kommentátor a szakértő támogatásával hülyeségeket beszél.
Az idén mindent betetőzött a történelmi zászlók felvonulása. Két különösen érdekes zászló került a történelmi relikviák közé. Az egyik, a vörös-fekete csíkos Mátyás fekete seregének zászlaja volt, s attól igazán történelmi, hogy nem így nézett ki. A jobb sorsra érdemes tv-bemondó elmagyarázta, eredetileg a heraldika szabályainak megfelelően vörös-ezüst csíkos volt, de az a Corvina, amelyikben fennmaradt a képe, amely azt ábrázolja, amikor Corvin János bevonul Bécsbe, nagyon régi, és az ezüst oxidálódott, és amikor rekonstruálták a zászlót, ezért lett piros-fekete csíkos. Vajon ez már a megújulás, vagy még a hagyományőrzés? Mert azon túl, hogy a heraldikában nincs fekete szín meg csíkozás, s azon is túl, hogy szegény Corvin János soha nem vonult be Bécsbe, ki az a vadbarom, aki egy műtárgyat nem az eredeti állapotának megfelelően, hanem romosan, rongáltan akarna rekonstruálni? Az lenne a hagyományőrzés, ha egy Corvinában az „oculus” szó elején elkopnék az „o” betű, akkor „szem” helyett „segg” lesz a fordítás? Ahogy őket elnézzük…
A másik zászló azért volt különösen érdekes, mert 160 éve, a honvédség megalakulásakor koronás zászló alá sereglettek a honvédek, s jó egy év múltán a Kossuth-címerest tömegével hagyták el a katonák. Talán kicsit árnyaltabban kéne lelkesedni, s a valóságot is őrizni a hagyományokban.
Persze a kormányzati történelemhamisítás nem áll le. Ki tudja, jövőre milyen mesével festik át a még meglévő Árpád-sávos zászlót, mondjuk sötétszürke, világosszürke csíkosra, s a huszáregység helyett nem egy pufajkás osztag fog-e díszőrséget adni?