MI A MAGYAR?

A czimbalom minden valószínűség szerint jóval korábban honosodott meg Magyarországon, mint a czigány. Ez a hangszer több évszázaddal Nagy Lajos és Zsigmond királyok ideje – a czigánytelepedés korszaka – előtt már itt volt Európában. Nagyon természetes tehát, hogy a magyar is csakhamar megismerkedett vele, ha csak éppenséggel nem hozta már magával az ázsiai őshazából.
Kohács szerint a czimbalom horvát hangszer. Ebben csak annyi az igazság, hogy horvát testvéreink is használták. A sok útvonal közül, melyen a czimbalom bejöhetett magyar földre, az egyik talán a horvát tengerpart volt, amely közel esik Olaszországhoz, ahol – mint láttuk – a czimbalom nagyon el volt terjedve.
Ismételjük azonban, hogy nincs kizárva az ázsiai őshazából való közvetlen behozatala sem. Lehet, hogy az Anonymus (III. Béla király névtelen jegyzője) idejében, tehát a tizenkettedik században – de még régibb időkre vonatkozólag – emlegetett hárfaszerű és cziteraszerű hangszerek közt ott volt a czimbalom is. Hisszük tehát, hogy mielőtt a czigányok teszem az 1525-iki hatvani, majd a rákosi országgyűlésen muzsikáltak, a czimbalom már meghonosult Magyarországon. Sőt okmányunk is van rá.
Viliimen Tamás I. Mátyás király korabeli velenczei követ a budai udvarnál (tehát a XV. század végén) fönnmaradt naplójában, melynek eredetijét a velenczei levéltár őrzi, elragadtatással beszél egy Márton mester nevű udvari zenészről. Szerinte ez fölségesen játszik azon a sajátságos hangszeren, amelyet ő egyedül csak Magyarországon hallott és amelyet ott czimbalomnak neveznek.
Mikor II. Mátyást 1608-ban megkoronázták, fel van jegyezve, hogy egy kilenczesztendős gyermek czimbalmozott.
III. Ferdinánd idejéből (1636–57) is van érdekes adatunk. Komjáthy János erdélyi krónikás őrizte meg a kolozsvári múzeumban lévő kéziratai során. Említi, hogy a székelyföldi czimbalmosok farsang idején ugyancsak kapósak éspedig nemcsak a székelyek, hanem a közel eső vármegyék lakói között is. A Rákóczi-korban a czimbalom magyar vidékeken el volt terjedve, mint magán- és mint zenekari hangszer. A czimbalom szót egyébként már Komjáti Benedek, a bibliafordító is ismerte 1533-ban. Megtalálható továbbá Szenczi Molnár Albertnek 1621-ben megjelent szótárában. Viszont csodálatos, hogy a XVII. század elején szatmári Bodó János a „Tékozló fiú” czímű verses művében, melyben az akkor használatos hangszereket megnevezi, a czimbalomról hallgat. Pedig úgy látszik, hogy ez a hangszer már akkor éppenséggel nem volt ismeretlen a magyarok előtt, ha nem is vált még annyira szeretett kifejezőjévé a magyar ember érzelemvilágának, mint később. (…)
A tizenkilenczedik század volt hivatva arra, hogy a czimbalmot és általában a magyar hangszeripart föllendítse. A czimbalom egyre jobban hozzáférkőzik szívünkhöz, a magyar a czimbalmon fölhangzó dallamokra rábízza álmait és vágyait. A czimbalom abban a mértékben, melyben külföldön felváltják egyéb hangszerek, nálunk tolmácsa lesz a különleges magyar néplélekben szunnyadó ábrándoknak. (…)
A szabadságharcz után sötét éjszaka borult a nemzetre. A gyötrelem napjai és évei következtek. Erkel Ferencz Báthory Máriáját és Hunyadi Lászlóját, valamint Doppler Benyovszkyját, melyek a magyar nemzeti érzésnek voltak kifejezői, egyszerűen levették a műsorról. Később, amikor újra színre lehetett azokat hozni, az önkényuralom bizonyos föltételeket szabott az előadáshoz. A Hunyadiban a Meghalt a cselszövő kart más szöveggel kellett helyettesíteni, a Benyovszkyt pedig át kellett keresztelni Afanáziára.
A magyar szellem csak annál jobban izmosodott, és egyik legkimagaslóbb terméke Erkel Ferencz Bánk bánja volt, amelyet 1861. márczius 9-én mutattak be először a Nemzeti Színházban. Mosonyi Mihály, a Szép Ilonka és Álmos operák szerzője, kinek technikai és esztétikai érzéke egyformán előkelő volt, rábeszélte Erkelt, hogy az opera egyik legmeghatóbb jelenetében szólaltassa meg a czimbalmot. És Erkel ezt az eszmét megvalósította. A második felvonás nagy magán- és kettős jelenete ez Bánk és Melinda között.
(Schunda V. József: A czimbalom története, 1907)