MI A MAGYAR?

1848 előtt nem volt nemzetiségi viszály.
Az oláh, német s különösen tót ajkú lakos csak azon bosszankodott, s csupán azért haragudott a magyarra, hogy ez nem akarta őt magyarnak bevállalni. Nem volt pedig fájóbb sértés, mint ha valakinek azt mondták: te tót, te német! Aki eltagadhatta, eltagadta, és magyarnak adta ki magát.
Az oláh pór némi animozitással viseltetett a nemes úr iránt, a magyar és oláh pór bosszankodott, miért, hogy nem értik meg egymást; de ez nem volt nemzeti gyűlöletnek nevezhető.
Arról, hogy e hazában a külön ajkú lakosoknak össze kellene veszniök nemzeti különbségük miatt: soha senki nem is álmodott, és hogy itt a magyaron kívül más „nemzet” léteznék, ez még gondolatban sem fordult elő soha, mert ha ötletképp előfordult volna is, maga az idegen ajkú lakos is kinevette volna, mint valami szörnyeteg abszurdumot.
Annálfogva nagy volt a meglepetés, midőn az első horvát s szerb zavargások és vérengzések híre Pesten szétterjedt. Csodálkozott a magyarság és hallgatta, vajon mi lelhette őket!
Tudva volt ugyan a kamarilla működése, mert hisz akkorában minden rosszat a kamarillának tulajdonítottak. Ha valamely népgyűlést a zápor szétmosott, ezt a záport a bécsi kamarilla küldte ránk. Akkorában a kamarilla oly divatos szó volt, mint most a centralizáló, germanizáció, bürokrácia s több efféle.
De még így is megfoghatlan volt, hogyan engedhették magukat így elámítani a népek, midőn a magyar nemzet éppen a jobbágyi járom alól szabadította fel őket is éppúgy, mint a többi magyar honpolgárt. Mert tudni kell, hogy a bécsi kormány mindig ellenezte e szabadelvű reformot; e lázadás tehát úgy tűnt fel előttünk, mintha a horvátok és rácok azért akartak volna ellenünk harcolni, hogy ők tovább is jobbágyok maradhassanak. Továbbá a pesti, illetőleg magyar mozgalomnak egészen a francia „égalité, fraternité” (egyenlőség, testvériség) jelszavas színezete volt, ki volt mondva és azonnal valósággal gyakorlatba is véve a rangok, címek, előjogok eltörlése, megsemmisítése. Álomnak tetsző rögtöni volt a változás, midőn a címekre előbb oly sokat adó, ős arisztokratikus nemzet legfelsőbb és legalsóbb tagja egyszerre egyszerűen polgártársnak szólította egymást. Akármelyik gróf vagy báró minisztert a legegyszerűbb pesti munkás megszólíthatta az utcán egyszerű „polgárminiszter” címzéssel, és ez megtiszteltetésnek s egészen természetesnek tartaték. Az összes magyar nép választóképes lőn. És mind e jóltevő reform ingyen, egy csepp véráldozat nélkül, a kiváltságos osztály nagylelkűsége, erkölcsi emelkedettsége folytán lett a népnek mintegy ajándékul adva. A nem magyar ajkúakra nézve egy szóval sem tétetik kivétel a jogokra nézve. Honnan tehát ez ellenségeskedés? – gondolá minden józan eszű ember.
De már hiába, a baj megvolt, s ellene védrendszerről kelle gondoskodni. Felállíttaték az első tíz zászlóalj, és az alvidékre küldeték.
E had eleinte „önkénytesnek” nevezé magát, s a „honvéd” elnevezés később lett átalánossá, amidőn már egy egész nemzeti hadsereg állítása lőn elhatározva Kossuth nagyszerű s emlékezetes szónoklata folytán.
E szónoklatnak s hatásának tanúja voltam. Petőfi, Vasvári s több ily népvezéri egyéniség közt a képviselőház bal oldalán (a redut teremben) jó helyre vergődtem. Kossuth éppen súlyos betegségből lábadt föl, s oly gyönge volt, hogy úgy vezeték föl barátai az ülésterembe. Híre volt, hogy beszélni fog, ha „bír”. Hoszszabb s nagyobbszerű szónoklatra részéről senki sem volt elkészülve. […]
Midőn már vagy fél óráig beszélt, nemcsak ő maga, de a hallgatóság is elfeledkezett testi betegségéről, s a szónoklás állott előttünk, ereje egész nagyságában. A lelkesedés egyre fokozódott. Már minden egymásra következő mondata gyújtott, elragadt, meghatott, a közönség mintegy fuldokolt a hatás alatt, mert lelkesedése küzdött a figyelemmel, s elnyomta tetszése kitöréseit, hogy meg ne zavarja a szólót, s nehogy a zajban egyetlen szótag rá nézve értetlen maradjon. Midőn szónoklatában odáig ért, hogy a haza megmentése kétszázezer katonát kíván, a képviselőház nem állhatta ki tovább: nem várhatta, hogy beszédét vagy bár e mondatot bevégezze, közbekiáltva: „megadjuk!”, mint egy test, fölállott, a karzat éljen-viharba tört ki, s néhány percig tartott a lázas jelenet, mely a magyar országgyűlések történetében a legritkábbak egyikének s a forradalom egyik legnevezetesebb mozzanatának mondható.
A nemzeti egyetértés e nagyszerű nyilvánulása mindenkit átvillanyozott, örömkönnyek csillogtak a szemekben, képviselők, hallgatók egymást átölelték, mintegy bizonyosnak tartva, hogy a haza meg lesz mentve.
(Vajda János: Emlékek 1848-ból)