MI A MAGYAR?

Kevesen hallották Arad vármegye határain túl hírét a kies fekvésű mezővárosnak; még kevesebben tartják érdemesnek figyelmükre méltatni a fölébe emelkedő várhegyet festői sziklacsoportozataival s a csúcsát koronázó várrommal. Pedig nincs a hegyek járatlan vadonjaiba rejtve: a borossebes–menyházai vasút állomása, s a vonat éppen itt, a várhegy alatt kanyarodik tovább a közeli Menyháza fürdő felé.
A Kodru-hegység déli oldaláról hosszan nyúló lejtők ereszkednek alá, s ezeknek egyikén, a völgybe mélyen benyúló sziklás fokon áll a vár, csaknem kétszáz méternyi magasból nézve le az alatta elterülő városkára. A városnak történeti múltja van, s már Róbert Ká-roly idejében fennállott. Később a Losonczy család birtokába jutott, s még a hős Losonczy István is bírta azt. A török világ idején ama szerencsétlen területéhez tartozott, amely a török hódoltság határán folytonos dulakodás és viszály tárgyát képezé a török hatalom s az erdélyi fejedelmek között. (…)
A vár lejátszá szerepét. – De nem… még valami hivatás várt reá. Az ötvenes évek végén lejött ide Déznára Jókai, barátját, Török Gábort, Arad megye egykori alispánját s országgyűlési követét meglátogatni, s innen indultak ki az erdélyi Érczhegységben tett körtúrájukra, mely utazás élményeit Jókai azután a Vasárnapi Újság hasábjain More patrio név alatt örökíté meg.
Mielőtt azonban útra keltek volna, néhány napot töltött itt a csendes idilli magányban a költő; élénk képzelőtehetségét megkapták a letűnt századokról mesélő romok, s egy történeti elbeszélés tárgyává tette azokat, amelynek a déznai vár képezi színhelyét, s Kurbán bég cím alatt szintén a Vasárnapi Újságban látott azon idő tájt napvilágot.
Ez elbeszélés szerint a bég s a borosjenői basa egy ízben azzal dicsekedett egymásnak, ki mennyire puhítá meg már a népet, melyik milyen erőszakosságot mer alattvalóival elkövetni, s midőn eközben folyton egymásra licitálva, mindegyik túl akart tenni a másikon… a bég utoljára, hogy a vitában nyertes maradjon, fogadást ajánlott a basának, mely szerint egy év múlva száz olyan menyasszony lesz együtt a déznai várban, kiknek mindegyikét ő az oltár elől, a vőlegénye oldala mellől rabolta el. A basa felvette a fogadást, s a vitéz bég neki is látott e nemes feladat teljesítésének oly buzgalommal, hogy még le sem telt az esztendő, s már össze volt a várban a száz menyasszony gyűjtve. Azonban most hirtelen meghal közülük egy; s a bég kimegy seregével, hogy ehelyett mást raboljon, s a szám teljes legyen. De a százegyediknél megjárta, mert a feldühödött nép kiverte a templomból, s fellázadva üldözőbe vette őt csapatával együtt. Azalatt azonban ott fenn a várban is nagy fordulat történt. A meghalt menyasszony, ki csak teszthalott vala, újra életre kelve fellázítja aratársait; ezek az otthon hagyott csekély számú őrséget felkoncolják, a várat hatalmukba kerítik, a hazafelé menekülő bég előtt a kapukat bezárják, ki így két tűz közé jutva elpusztul. Így szabadul meg Dézna a török uralomtól. (…)
Az új szerpentinút, mely e sziklák közt a várba felvezet, Jókai út nevet visel a nagy költő tiszteletére s itt-tartózkodásának emlékére, s ugyancsak ez okból vannak egyes sziklaképletek is nagyrészt Jókai említett elbeszéléséből vett alakok után elnevezve. Itt van a fogadást megnyert basa; itt van maga Kurbán bég, amint lóháton indul ki az utolsó menyasszonyrablásra; itt van a szép odaliszk s a hárem függönye; itt a bég udvari káplánja, a mufti; itt a teherhordó szolgák, a hamálok, amint görnyedve viszik fel hátukra rakott terhüket a várba; itt van a századik menyasszony sírkeresztje is az ararablás örök emlékezetéül. Vajon a költő merítette-e inspirációját ezekből a sziklaképekből? Vajon ezek ajánlkoztak-e neki kész tárgyul alkotásához? Vagy pedig azért alkotta ezeket a természet, hogy velük a költő művét illusztrálja, emlékét maradandóvá tegye? Természet és költő együtt dolgoztak itten, hogy egymás művét kiegészítsék s megörökítsék, s a várhegy szépsége még élénkebb zománcot kap a nagy költő nevének reá eső sugarától.
(Czárán Gyula: A déznai várhegy, 1906.)