Mi tátogunk, nem úgy ők

Tátjuk a magyar szánkat, hogy van a világban olyan televízió, amely nem fél élő zenét (s félne félplaybacket vagy teljes tátogást) adni. Nincs egyedül a BBC – például minden hónapban sarkára lép az NBC –, de nálunk a britek tévéje a közmondásos minta, így mutassa meg közszolgálati kettesük, hogy képes úgy kiszolgálni sztárok igényeit, hogy azok élő adásra jöjjenek.

Ráklépésben haladunk a tracklistán vissza Jools Holland Later című zenés talkshow-jának 1992-es kezdetéig, s az út technikailag is tanulságos. London már tíz éve is tudta (diktálta?) a két-három másodperces képvágást, a folyton kocsizó kamerát, a meghökkentő szögű gépállásokat. Fél tucatnál kevesebb operatőr biztos nem dolgozott Holland stábjában, és mind kreatív! Sokéves egyenes adásuk a legtöbbször felemelt fejjel vállalható koncertvideó.
A közönség változatos díszletek karéjában pogózik, hol tinik, hol zenészanyósok, nagymamák (a nyugdíjas Who profi hangszerkezelését egy snittbe komponált ősz-kopasz tarkó bólogatja végig). Pikáns, hogy míg Holland – ki maga is sikeres zongorista – egyik sztárját játszatja, a másik sziluettre sötétítve ücsörög – még Amy Winehouse is!
Szerteágazó válogatásokat megvenni, persze, félig pénzkidobás, garantáltan nyomogatjuk majd a léptetőt. Aki Björk pszichedelikus technóját zászlólengetve élvezi (majdnem mint McCartney, aki épp pihenő vendégként ütemezi e borzalmas zajt), vagy a Hole zeneileg-hajászatilag egyaránt fésületlen nőstényördögei varázsolják el, biztos nem kíváncsi a legendás feketeinges, Johnny Cash „szörnyetegére, ki benne lakik”, de a Manu Chao jól csomagolt semmitmondása vagy Khaled arab funkyja se tetszhet a Foo Fighters híveinek.
Kezdjük az alján: a gyűjtemény abszolút nulla foka Scott Walker – vagy a gitáros-énekes nem volt színjózan, vagy e best of szerkesztője, esetleg együtt poharaznak. A Flamming Lips produkciója se ért ennyit, mert bár alaposan szétveri gongjukat az indiszponált frontember, a nóta többször kedélyesen felbucskáz. (Izgul más is: a Radiohead „látványosan” lassul, és hamis a vokálja, mégis szerethető.) Elvis Costello beöltözik nagy egyéniségnek, de csak az rémlik, hogy a kamera elidőz jegygyűrűjén, amelynek párját, ugye, már akkortájt Diana Krall viseli – rá viszont biztos emlékeznék, de nincs a lemezen…
Nick Cave és bandája már tényleg nagy formátumban nyomaszt. Remek Al Jarreau, országútöregen egymaga is jól elvan a tapskulisszában. Bámulatosan flexibilis hangszalagokkal boldogul basszusregisztertől az imitált gitárhangokig. És a „vanmensó” csúcsa, s egyben a dupla DVD-jé is Kelly Joe Phelps balladája. Steelként, térdre fektetve használt countrygitárján úgy játszik, mint Knopfler (míg ezt írom, egy másik Phelps is elképeszt egy másik képernyőn…), hat húr, egy gyűszű és egy férfias blues többet nyújt, mint a hatvan csillag. S igaz, hogy az R.E.M. a leghíresebb, Moloko tejszőkéje a leggyönyörűbb, de jó látni, hogy tehetség, tudás és szerénység robbanóelegye átüti e kommersz sokadalom zaját.
(Later with Jools Holland: Az első 15 év, Warner 2 DVD, 2008)