„Most vagyok a legjobb formámban”

Domonkos Béla bábszínész augusztus 3-án ünnepli hetvenedik születésnapját. A Budapest Bábszínház művésze nem csupán a bábok életre keltője. Számos bábdarabot is írt, önálló műsoraival pedig határon innen és túl szórakoztatja a gyermekeket. A művész életének minden egyes percét az átváltozás szövi át, hiszen húszéves kora óta az élettelen rongybáboknak kölcsönzi hangját, jelenét, életét. A bábszínházról, a mesékről és a pályán töltött ötven évről beszélgettünk.

Emlékszik-e még arra a pillanatra, amikor először fogott a kezében bábot?
– Ha visszaemlékszem az első pillanatra, egyszerre fog el borzongás és félelem. Húszévesen egyszer az Andrássy úton sétálva láttam, hogy a bábszínház előtt
fiatalok várakoznak. Gondoltam, megkérdezem, hogy milyen előadás lesz, s unaloműzés gyanánt én is megnézem, hiszen bábelőadást még úgy sem láttam. Perceken belül kiderült, hogy nem darabot játszanak, hanem felvételi vizsgát tartanak. Úgy döntöttem, ha már ott vagyok, kipróbálom. Felvettek. A műfajjal tehát úgy kerültem kapcsolatba, hogy azelőtt nemhogy nem játszottam, de nem is láttam bábjátékot, s azt sem tudtam, mi fán terem a bábművészet. Hirtelen fogalmam sem volt, hogyan veszem fel a kezemre azt az élettelen figurát, akinek a hangján pár perccel később meg kell szólalnom.
– Volt példaképe akkoriban?
– Bizonyos stílusok és művészek játéka hatott rám, így például Kemény Henrik, Szilágyi Dezső, valamint Obrazcov munkássága és személye, de nagy ideálom soha nem volt.
– Ötvenéves pályafutása alatt soha nem gondolt arra, hogy színpadi színészként is kipróbálja magát?
– Bevallom, nagyon nehezen barátkoztam meg a bábjátékkal mint műfajjal, hiszen egy húszéves számára rendkívül idegen, hogy egy holt figurát életre kell kelteni. Persze, megfordult a fejemben, hogy színpadra lépjek, de pályám elején annyi dicséretet kaptam – kiváltképp kollégáktól, ami szerintem a legnagyobb elismerés a színház világában –, hogy komolyabban nem foglalkoztam a színpadi deszkák világával. A legnagyobb marasztaló erőt azonban mindig is a gyermekek jelentették, akik hangjukkal, kacagásukkal soha nem engedtek el.
– Ön nem csupán bábszínész, hanem dramaturg is egyben, hiszen saját színházának gyakran maga írja a meséit.
– A bábszínészeknek nincs annyi lehetőségünk, mint a színházaknak. Szophoklésztől Csehovig, napjainkról nem is beszélve, ezrével állnak rendelkezésükre a készen megírt drámák. Nekünk viszont magunknak kell újraírni vagy feldolgozni, esetleg kitalálni egy mesét. Az elmúlt évtizedek alatt tizenkét bábjátékot hoztam létre, mindemellett bohóctréfákat is kitalálok, járok versmondó versenyekre, most pedig felnőtteknek szóló produkcióval készülök.
– Mit jelent az ön számára a mese?
– A mese minden emberi történet alapja. Országról országra járva folyton gazdagodik, aktualizálódik, de a kiindulópontja nem változik. Az emberi nézetek ütközetének és a konfliktusok megoldásának színtere, ahol a mese sajátos és néhol szélsőséges kifejezési eszközei is valóságossá válnak. Ami igazán értékes, soha nem tűnik el, és mindig bennünk marad. Nincs olyan szuperhős, aki el tudná űzni vagy meg tudná semmisíteni a mese igazi világát.
– S vajon a gyerekeknek mit jelenthet a mese?
– Az unokámnak körülbelül tízszer mesélek el egy történetet, amit a végére jobban ismer, mint én, s mégis folyton könyörög, hogy mondjam el neki még egyszer, mert újból és újból hallani akarja. Mindez azért van, mert amikor hallja a cselekményt, a fantáziája szárnyalhat, s teljesen szabadon elképzelheti a tündért, a boszorkányt, a manókat. A csoda pedig akkor születik meg, amikor a jó győz. Minden történet alapja a jó és a rossz konfliktusa, az pedig, hogy milyen bonyolult és kacskaringós út vezet a jó győzelméhez, meséje válogatja.
– Bábszínészi pályafutása alatt mi volt a legkellemesebb élménye?
– Rajkán játszottam, ahol feltehetőleg a gyerekek nem láttak még bábelőadást. A játék után odajött a paraván mögé egy négyéves gyermek, s bátortalanul megszólított. Azt mondta: Gyere ide! Odahajoltam, s adott egy puszit. A legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam.
– Soha nem gondolt arra, hogy elhagyja a pályát?
– Kétszer akadt olyan pillanat, amikor azt éreztem, elég, de a gyerekek és a kollégák átsegítettek ezeken a lehetetlen helyzeteken. Örülök, hogy nem tettem meg, hiszen úgy érzem, most vagyok a legjobb formámban.