Nyári lecke kultúrpolitikusoknak

Ne legyen kétségünk afelől, hogy az „internetadó” bevezetésének ügyét ősszel újra megpróbálja sikerre vinni a kulturális kormányzat. Akkora nyomás nehezedik rájuk a kultúrafinanszírozás hiányosságai, a saját beváltatlan ígéreteik és egyéb emberi tényezők miatt, hogy könnyebb lesz újra nekifutniuk az akadálynak, mint végleg meghátrálni.
Abban már kevésbé lehetünk bizonyosak, hogy addig is kánikulában, esőben, vízparton, csónakházban azon törik-e szép, okos fejüket, hogyan magyarázzák el a közvéleménynek, a kedves adófizető állampolgárnak, hogy kivételesen nem egy újabb népnyúzó intézkedést próbálnak bevezetni – ezúttal a kultusztárcával a főszerepben –, hanem minimális áthárított anyagi áldozatok árán igyekeznek jó ideje tarthatatlan helyzeteket orvosolni.
A dolog úgy áll, hogy egy-két százalékos kulturális járulékot számos termék után eddig is fizetni kellett az árbevételből, a pornográf tartalmú termékek után pedig huszonöt százalékot. Járulékot a mai napig fizetnek Magyarországon a nem közszolgálati tévé- és rádiócsatornák, az újságok, a könyv- és hanglemezkiadók, a híradástechnikai cégek, az építőipari vállalatok megbízói és így tovább. Nem fizettek efféle adót viszont Magyarországon az internet- és a mobiltelefoncégek. És miért is lennének ők kivételek? A parlament kulturális bizottsága egyhangúlag eldöntötte, hogy nem azok. Méltányos összeget, mindössze 0,8 százalékot nekik is be kellene csengetniük a járulékkasszába. Alig jelent meg azonban az MTI-n a kulturális bizottság ülésének összefoglalója, egy internetes újságban a tartalomszolgáltató multik már azzal riogatták a kedves előfizetőt, hogy a járulék összegét természetesen rá fogják hárítani. A rohamszerű pánikoltatás Magyarországon csodafegyvernek számít: ezek után senki nem próbálta kiszámolni a tíz ujjacskáján, mennyibe is fog neki kerülni az a 0,8 százalék, és azt sem kezdték messzemenően firtatni, mihez kíván kezdeni a kulturális kormányzat a mintegy két-három milliárd forintra becsült pluszbevétellel. Pedig nem ártott volna. Én kiszámoltam: a mobilhasználatom és az internet-előfizetésem után havi nyolcvan forintba kerülne a kulturális járulék, ha van arcuk a drága csupa kedvezmény, csupa bűbáj multiknak, hogy behajtsák rajtam.
A kulturális járulékot alapvetően – és többnyire – nem azért szedik be, hogy a Nemzeti Kulturális Alap új székházat építsen magának, miként azt pedig megtette, nem is azért, hogy a holdudvarával szép kövér összegekért új logót, miegymást terveztessen, köreikben osztogasson, hanem azért, hogy a kultúra nem piaci alapon működő, ám páratlan művészi értékeket képviselő szereplői állami támogatáshoz jussanak. Így volt ez már a Kádár-korban is, csak akkor népiesen giccsadónak hívták a kulturális járulékot.
A törvény a Nemzeti Kulturális Alap működéséről, pénzelosztó funkciójáról 1993-ban keletkezett, akkor gondolták újra azt is, mi mindenre vessék ki az igényes kultúra anyagi hátterét biztosító adónemet. Önmagában nem vall különösebb rosszindulatra, ha a kulturális tárca most úgy látja, hogy tizenöt év elteltével itt-ott nem ártana újragombolni a kabátot. Az első híradások szerint annak a két-három milliárdocskának, amely gyakorlatilag harmadával-negyedével bővítené az eddig átlagos évi bevételt, igencsak meg lenne a helye. Ugyanis tavaly tavasszal és nyáron, az MSZP–SZDSZ-kormányzat gigantikus ígérettornádója idején Hiller István is mondott ezt-azt a könyvfesztiválon, illetve az A38 hajón a nagy nemzetközi nyári fesztiválok kétségbeesett szervezői jelenlétében. A könyveseknek azt ígérte, megoldja az igényes irodalmi alkotók megnyugtató támogatását, el is készíttette a Márai-programot, amely több sikeresen működő nyugati modellt ötvöz majd. A frissen kiadott, magas művészi színvonalú szépirodalmi köteteket lábról megveszi majd az állam a könyvtárak számára, a példányok így eredményesebben juthatnak el a potenciális közönséghez, mintha egy raktár mélyén enné őket az idő. Egy verseskötet vagy regény, illetve szerző befutásához ugyanis olykor három-négy év vagy akár több évtized is kell. (Sokszor csak akkor neszel fel a kortárs olvasó, ha egy kötet külföldön sikeres, vagy ha filmes adaptáció készül a műből.)
Hiller úr a fesztiválosoknak pedig azt ígérte, hogy 2007 nyarán utoljára rágták tövig a körmüket júniusban úgy, hogy még nem tudják, a tárgyévben mennyi állami támogatást kapnak a programjaikra, és hogy mégis mikor. Vegyenek fel jelzálogkölcsönt a házukra, vagy simán lőjék magukat főbe? (Összehasonlításképpen: egy jelentősebb prágai kulturális fesztivál részletes programja két évvel korábban fent van a rendezvény saját honlapján, lehet jegyet, szállást, miegymást előre rendelni. Ugye, világos, hogy ez azt jelenti, hogy már két évvel korábban le tudják szervezni a világsztárokat, mert azt is tudják, hogy lesz miből kifizetni őket és a felmerülő összes költséget.)
Ezt kellett volna attraktívan, közérthetően, gyorsan, szívhez szólóan közölni a kedves nagyérdeművel, meg persze azt is, hogy a fesztivált befogadó település számára mindez mit jelent. A tervezhetőséggel, a kiszámíthatósággal mennyivel több bevétele lesz Józsi kocsmárosnak, Pista szállodásnak, milyen jól jár Őstermelő Jani bácsi, akitől így sokkal több zöldséget, gyümölcsöt vesz át a helyi étterem. (Ha ez populizmus, vállalom.)
Hogy miért fontos egy jól szervezett, színvonalas, nagy kulturális fesztivál minden magyar számára, azt most nem is részletezném. Maradjunk csak egy szolidáris magyar társadalom víziójánál, amelyben fontos számomra, hogyan él valaki száz kilométerekkel odébb, megtelik-e a szállodája, a koncertterme, elkel-e a portékája – ha jó minőségű, persze –, tud-e békességben alkotni, szépet álmodni nekem is és mindenkinek, ha arra termett. És egy olyan társadalom vízióját is képzeljük most el, amelyben az emberek tudják, átlátják, mire megy el, kihez jut az a pénz, amelyért ők dolgoztak, és rá is merik bízni azokra, akik a begyűjtött summát szétosztják lelkiismeretük, legjobb belátásuk szerint úgy, hogy végül mindenki jól járjon. Ezen bizony van mit gondolkodnia a nyaraló, pihenő kormánypárti kulturális politikusoknak, már csak azért is, mert ha ez a vízió nemcsak vízió lenne, hanem valóság, pártjuk csalással, hazugsággal, megosztással aligha jutott volna hatalomra. Egy szolidáris, ám be nem csapott, ki nem zsigerelt társadalomnak némi tehetséggel és odafigyeléssel persze könnyű lett volna elmagyarázni, mire kell az internetadó, így azonban maradt a nyár elejei gyáva hátraarc és a további hitegetés.
De talán valamire mégis jó, hogy nem sikerült azon melegében átigazgatni azt a tizenöt esztendős törvényt. A módosítási tervezetben ugyanis az is szerepel, hogy a gazdaságtalanul kis bevételt hozó cikkek, például a brosúrák, a magnókazetták és más, kevésbé használatos termékek kulturális járulékát eltörlik. Ha azonban figyelmesen átolvassuk az adóterhet viselők listáját, azt látjuk, hogy ott bizony fent felejtődtek az értékes szépirodalmi művek, amelyek többnyire állami pályázati pénzből születnek, s azzal, hogy az állam támogatja kiadásukat, elismeri, hogy e nélkül nem születhetnének meg, és nem is piaci megfontolásokból adják ki őket a többnyire kis kiadók. De fennmaradtak a listán a szótárak, a lexikonok is, miközben a legendásan színvonalas magyar tankönyvkiadás az utóbbi években kivérzett. Ez a mai utolsó feladványom a nyaraló kultúrpolitikusok számára. Majd ősszel megnézzük, elkészült-e a házi feladat.