Olimpiai eszme

Nyolc-, netán kilencéves lehettem. A helyi futballpályán tömegsport jellegű atlétikaversenyeket rendeztek több korosztálynak. A résztvevők között sportnagyságokkal ékesített zsebnaptárokat osztottak szét. Nekem kettő olyan jutott, amelyekre Wichmann Tamás és Kamuti Jenő portréja volt nyomtatva. Wichmannt hírből már akkor is ismertem, hiszen egészen a hetvenes évek közepéig Ráckevén bonyolították le a kajak-kenu országos bajnokságait, ráadásul magam is próbálkoztam a sportággal. Kamutiról akkor még nem hallottam, ennek ellenére az őt ábrázoló naptárnak is nagyon örültem, évekig becsben tartottam.
Kamaszéveimből a Los Angeles-i olimpia kimaradt, így a szöuli hatása még erősebb volt. Máig emlékszem arra, ahogy az almaszüret idején a rádión keresztül izgultuk végig a vívók, az öttusázók és az úszók versenyeit. Az olimpia végén Egerszegi Krisztina, Martinek János, Gedővári Imre és a többiek hús-vér hősökké váltak: kérésünknek helyet adva az olimpikonok fogadására szervezhettünk iskolai kirándulást a Budapest Sportcsarnokba.
Tucattörténet mind a kettő, jól tudom. Mégis jellemző. Az olimpia, a sportsiker az életünk részét képezte. Még volt futballunk is – 1988-ban kevesen hitték volna, hogy az 1990-es világbajnokságra nem jutunk ki –, küszöbön állt a rendszerváltás, úgy általában azt éreztük, hogy sikerre vagyunk ítélve.
1990-től elmaradoznak a nagy személyes történetek. A rendszerváltozást úgy általában elvesztettük, de azóta valahogy a sportsikerek sem képezik elapadhatatlan öröm forrását. 1992-ben már abból is vitát kreáltak, a miniszterelnöknek szabad-e a fogadáson személyes jelenlétével „megosztani” a rajongók táborát. Majd kicsit bonyolultnak ítélve a világukat, nem kellőképpen simulékonynak a benne élőket, a média nemes egyszerűséggel lecserélte a sporthősöket a bulvársztárokkal. Korábban, ha mondjuk Balczó András betoppant valahova, ott a légy zümmögését is lehetett hallani, ma már egyenesen kellemetlen a jelenléte. De sok esetben fiatalabb társaival sem tud mit kezdeni a nyilvánosság.
A média négyévenkénti őrületté fokozta le azt, ami hétköznapjainak szerves része lehetne.
A sporttársadalom duzzogva, de beletörődött az új helyzetbe, mígnem négy éve kis híján öngyilkosságot követett el maga ellen. Az athéni öt magyar doppingesetet nehéz másként értelmezni. Ennek a mai napig érezhető a hatása. Pekingi kilátásaink latolgatását nem azzal kezdjük, hogy négy, hat vagy éppen nyolc aranyérmet szerezhetünk, hanem azzal: csak ne legyen egyetlen doppingügy sem! Óriási tehát a felelősség a magyar csapat tagjain.
S nem csak erkölcsileg. Ilyenkor nem illik ezzel előhozakodni, de a magyar sport nagyon vékony jégen táncol. A Magyar Olimpiai Bizottság egyik kiemelt szponzora már jó előre bejelentette, ha csak egyetlen magyar doppingeset lesz, beszünteti a támogatását. Olimpikonjaink az idén csak májusban jutottak hozzá államilag garantált ösztöndíjukhoz, még olyan sikersportágakat, mint a kajak-kenu és a kézilabda is megroppanthat a pekingi kudarc. Amikor Kammerer Zoltán vezetésével magyar idő szerint ma délután valamikor három óra után a megnyitó ünnepségen kivonulnak a magyar olimpikonok, nekik és nekünk is tisztában kell lennünk mindezzel. Ha már nincs – még mindig nincs – értékelhető labdarúgásunk, az olimpiai sikerekről egyszerűen nem mondhatunk le.
Az immár több mint százéves hagyományt kötelesség továbbadni. Otthon a gyerekek már tudják a Himnuszt, minél többször szeretnék elénekelni a következő tizenhat nap során. És álmodozni arról, hogy egyszer ők is bajnokok lesznek. Ha nem is egyénként, a közösség, a nemzet büszke tagjaiként mindenképpen.
A magasztos eszmék arra valók, hogy a szárnyaikba kapaszkodjunk, nem arra, hogy a sárba tiporjuk őket.