Összeomlás

Hatvannégy évvel ezelőtt hadifoglyokat szállító vonat érkezett a ceglédi pályaudvarra, hogy aztán a Pest megyei városból tovagördülve – mint később kiderült – a mai Észtország felé vigye „utasait”. A marhavagonokban összezsúfolt férfiaknak elbúcsúzni sem volt lehetőségük családjuktól, odahaza legtöbbször azt sem tudták az elhurcolt férjekről, apákról, hogy élnek-e még. A vonaton volt nagyapám is, aki más lehetőség híján egy kis papírfecnire jegyzett fel ceruzával néhány mondatot, közölve, hogy géppuska-találat érte ugyan csuklóját, miközben operálták, lebombázták a fél kórházat, de különben jól van, viszik kelet felé. A cetlit öszszehajtogatta, külső felére pedig a család soproni címe mellé odaírta: kéri, hogy aki ezt a papírt megtalálja, juttassa el szeretteihez. A levél alig néhány nap múlva megérkezett, ma is ott pihen az öreg nagyszekrény fiókjában. Nagyapámra nyolc és fél évet kellett várni.
Mai fejjel szinte lehetetlen elképzelni, milyen lenne, ha családunkkal, barátainkkal, munkatársainkkal akár csak egy napig – nemhogy nyolc és fél éven át! – képtelenek lennénk mobiltelefon, e-mail, skype vagy bármilyen más modern eszköz révén a világ bármely pontjáról a nap bármely szakában kapcsolatba lépni. Sokan vagyunk, akik ha a másik fél első hívásunkra nem veszi fel a telefont, vagy e-mailünkre nem reagál 24 órán belül, mindjárt a legrosszabbra gondolunk. Hétfőn késő este is valóságos riadalmat okozott a világ internetező társadalmának széles körében, hogy kis időre leállt az egyik legnépszerűbb levelezős szolgáltatás, a Google-féle e-mail rendszer (G-mail). Az eset különlegessége abban állt, hogy nem helyi szolgáltatási hiba vagy egyéb lokális fennakadás okozta a galibát, hanem Európától Amerikáig mind a százmillió felhasználó ugyanazt a hibaüzenetet kapta, amikor be kívánt lépni virtuális világának ajtaján. A rendszer üzemeltetői persze rövid úton orvosolták a problémát, egyben rögvest megnyugtattak bennünket, hogy urai a helyzetnek, leveleink közül pedig biztosan nem veszett el egy sem.
A különböző fórumokon azonban pánikhangulat lett úrrá, a helyzet pedig éjfélre már-már tragikomikussá vált. Az egyik angolul fogalmazó beíró például közölte, most jön rá, hogy a G-mail olyan számára, mint a kávé. Nem mindig gondol rá, de ha eszébe jut, s nem kaphatja meg rögvest, kiborul. Egy másik így írt: „Ha tényleg elveszik a G-mail, pánikrohamot fogok kapni”, míg egy harmadik egyszerűen közölte, megingott a bizalma a rendszerben. Bár éjjel fél egy körül a szolgáltatás kezdett helyreállni, a problémás időszakban minden bizonnyal sokan eljátszottak a gondolattal, mi történne, ha nemcsak fél órára, hanem napokra, netán örökre leállna a program, felhasználók tízmillióit hozva ezzel rendkívül kellemetlen helyzetbe. Aztán – tovább játszva a gondolattal – egy még szélesebb körű on-line leállás esetén megbénulhat a közlekedésirányítás, a telekommunikáció, a bankrendszer. A nem is túl távoli jövő terroristáinak valószínűleg nem is kellenek jobb eszközök a kezükbe, mint olyan számítógépes vírusok, amelyek mindenféle fizikai beavatkozás és kockázat nélkül belülről falják fel a fejlett világ adathordozó-koordináló rendszereit, valóságos, visszafordíthatatlan összeomlást okozva. És ez ma már korántsem utópia.
Akinek valaha – ahogyan mondani szokás – szállt már el a gépe, vagyis valamilyen vírustámadás vagy más műszaki hiba miatt elvesztek lemezre nem mentett, pótolhatatlan dokumentumai, tervrajzai, fotói, sejti, mekkora lehet a veszteség. A legbosszantóbb pedig mindebben a tehetetlenség, az, hogy bár építhetünk tűzfalakat, vásárolhatunk drága védelmi rendszereket, a versenyfutás nap nap után kétesélyes. Úgyhogy ha legközelebb netán teljes elektronikus levelezésünk semmivé válik, félő, hogy mást nem tehetünk, mint nagyapáinkhoz hasonlóan papírt, tollat ragadunk, s postán adjuk fel panaszainkat az összeomló rendszerek gazdáinak.