Piknik a temetőben

Teherántól 700 kilométerre délre süvít a legalább harmincéves Mercedes luxusbusz. A háttérben a jó 4000 méteres Oroszlán-hegység, az út mellett lassan föltünedeznek az első, egyelőre teljesen jellegtelen külvárosi házak. Fél órával később a belvárosban a csodálatos Amir Csakmak mozaikos épülete, minaretjei és a körülötte kanyargó zegzugos utcácskák, vályogfalú házak nyűgöznek le. Jazdban járunk, Magyarország egyetlen iráni testvérvárosában.

Jazdba megérkezni mindenképpen időutazás. Még ha jelen vannak is a modern autók és a mobiltelefonok, a város álmosító levegője és domináns, napszárította agyagbarna színe óhatatlanul valami történelem előtti időbe repít vissza. A két sivatag között elterülő Jazd évezredekig virágzó kereskedelmi tranzitváros volt, fekvése miatt a nagy hódítások és pusztítások is elkerülték. A selyemút egyik fontos állomásán 1272-ben Marco Polo is megfordult.
De az álmosító hangulat élő, pezsgő várost takar, Jazd tartomány központját, amely az utóbbi évszázadban olyan embereket adott a világnak, mint a város melletti Ardakanban született volt iráni elnök, Mohamed Hatami, avagy Izrael korábbi elnöke, Móse Kacav.
Iránban elsősorban arról ismerik, hogy ezen a vidéken volt és van jelenleg is a zoroasztrizmus központja. Sokan a Zoroaszter (vagy ahogy nyugaton nevezzük, Zarathusztra) által alapított vallást tekintik az első monoteista vallásnak, amely így megelőzte a judaizmust. Világképe dualista ugyan – vagyis a világ a jó (a fény) és a rossz (a sötétség) erőinek harcából áll –, de ez a két oldal egyetlen isten, Ahura Mazda két megjelenési formája. Természetesen biztos, hogy ahányan állítják ennek a vallásnak az elsőségét, legalább annyian vitatják is. Kétségtelen azonban, hogy itt lelhető fel elsőként a zsidó–keresztény kultúrkörből jól ismert mennyország, pokol, próféta, Messiás, ítélet napja, angyalok sokasága.
A zoroasztrizmus hívei rendkívüli módon tisztelik a négy alapelemet, a földet, a vizet, a tüzet és a levegőt, a világért sem szennyeznék be egyiket sem. Ez a tisztelet különös temetkezési szokásokhoz vezetett, amelynek emlékei ma Jazd egyik látványosságát jelentik. Mivel a holttesteket sem elégetni, sem földbe temetni nem lehetett, a város szélén lévő Hallgatás tornyaiba vitték őket. Ezek a tornyok tulajdonképpen természetes kúpok, amelyeknek a tetején mély gödröt ástak, és fallal vették körül. A holttestet a gödör szélére helyezték, a húst lecsipegették róla a keselyűk, majd a sivatagi nap kiszárította, a sivatagi szél szétfújta a maradékot, végül a gödörbe rugdosták a csontokat. Így sikerült teljesen higiénikusan kezelni a temetkezést. A város körül négy-öt ilyen tornyot látni, de valójában több van belőlük. Láthatatlanul megbújnak a sivatag hegyei között, ennek ellenére ma már csak véletlenül lehet érintetlen helyet találni. Az iráni kormányzat ugyanis megtiltotta ezt a fajta temetkezést, így a Hallgatás tornyai szép lassan piknikezőhelyekké váltak. Az ifjak motorral mennek föl, ameddig lehet, majd e helyeken esznek, dohányoznak, és – minő erkölcstelenség! – fiatal lányokkal beszélgetnek. Az egykor a városon kívül fekvő, de mára turisztikai látványossággá lett tornyokat körbevette a majd félmilliós város legújabb lakóparkja is, amely előbb-utóbb a többi szabad helyet is bekebelezi. A város szélén, az autópályán túl szerencsére akad még egy-két egyelőre érintetlen temetkezési hely. Érdekes jelenség manapság Iránban, hogy az államvallásra ráunt
fiatalok közül egyre többen szimpatizálnak Zoroaszter tanaival, és egyre több muzulmán visel zoroasztriánus jelvényeket. Norúzkor, a perzsa újévkor pedig iráni turisták tízezrei látogatják végig a szent helyeket.
Zoroaszter vallásához kötődik a város másik nevezetessége, a Tűz temploma is. A szentként tisztelt tűz ugyanis nagy becsben áll, maga a tisztaság forrása.
A templomban őrzött lángot több mint ezerötszáz évvel ezelőtt gyújtották meg, és a történelem folyamán végig lehetett követni az útját, valamint a róla meggyújtott többi lángot is. A lángot ma egy ezért felelős zorosztriánus pap táplálja, legtöbbször sárgabarack- vagy mandulafaágakkal.
Jazd építészetében is kiválóan alkalmazkodott a sivatagi körülményekhez. A város jellemző látképéhez tartozik a „kémények” erdeje, amely nem más, mint szélkürtők sokasága. Tulajdonképpen ez a légkondicionáló őse: a tetején oldalt nyitott toronyba befúj a sivatagi szél, amelyet a hosszú, hűvös agyagkürtő lehűtve a lakóhelyiségbe vezet. A modern technikával persze nem veheti fel a versenyt, ma már szinte mindenki klímaberendezést használ, leszámítva azokat a felújított vagy nagy becsben tartott régi épületeket, amelyek tradicionális étteremként, múzeumként vagy hotelként várják az érdeklődőket.
De nemcsak a hideg levegőt tartják nagy becsben, hanem a vizet is. Olyannyira, hogy külön múzeumot szenteltek neki Jazdban. (Az elterjedt hiedelemmel szemben viszont Jazd szinte pazarolja a vizet: öntözött kertek és szökőkutak hűtik a levegőt. A vizet a közelben lévő hegységből vezetik ide föld alatti csatornák. Eközben mindenféle jelzés nélküli, 10–15 méter mély kutak tátonganak a környéken, lehetetlenné téve bármilyen éjszakai túrázást. Az aljukon ma már csak homok van, viszont lehet hallani valahonnan a víz zubogását).
A múzeum a kézi eszközökkel történő kútásásnak és alagútfúrásnak állít emléket.
Megtalálható Jazdban egy másik tipikus iráni nevezetesség is, a zúrháne, az erő háza. Tulajdonképpen hagyományos iráni sportklub, amely akkor alakult ki, amikor a perzsa birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták nyíltan tradicionális sportjukat. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amelyek révén megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban gyűltek össze, később ezekből alakultak ki a zúrhánék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.
E harcművészet testgyakorlás része a bemelegítéssel kezdődik (ebben van reggeli tornára emlékeztető rész, körben kocogás, pörögve ugrálás, ki-ki választhat vérmérséklete szerint), amely után a sportolók hatalmas tekebábura emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab tömege öt és harminc kiló közötti lehet. Ez a „tekebábus” gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyérzéket, egykor a kardforgatáshoz edzettek, és az állóképességet növelték vele. Aztán van egy 20–25 kilós íjszerű szerkezetük mindenféle vasakkal megpakolva, a kaman, amelyet a fejük fölött mozgatnak – régen az íj kifeszítésére készített fel. Az erősítés, edzés célja, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnjenek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. Néha birkóznak is az edzés végén, meglehetősen egyszerű szabályok szerint: az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér. A konditermek és karateedzések korában persze a fiatalok körében csak mérsékelten népszerű ez az ősi sport; inkább a verekedős filmek hősére, Van Damme-ra akarnak hasonlítani, mint a mitológiai hősökre.
A több ezer éves szűk, kanyargós sikátorokban viszont csak az arra járó motorok emlékeztetnek az iparosodásra. Az itt található házak belső udvar köré épültek, kívülről csak a fal és egy kétszárnyú ajtó látszik. Minden ajtón van két kopogtató, egy a férfiaknak, egy a nőknek. Ennek igen egyszerű oka van: mivel bentről nem látni, hogy ki érkezik, a kopogtató hangjából tudják megállapítani a látogató nemét. Ha ugyanis férfi érkezik a családhoz, a nők felveszik a kendőt, vagy bemennek a lakrészükbe.
A város modern része meglehetősen jellegtelen. Az UNESCO-védelem számára nem elég régi, talán ezért is van, hogy a réginek tetsző épületeket gyors ütemben lebontják, hogy átadják helyüket olajipari cégek téglából készült munkásszállásainak és a lakóparkoknak.
Jazd környéke ma is tele van ősi látnivalókkal. Ám a szomszédos Mejbod négyezer éves falai, agyaggalambtornya és jégraktára, avagy a 60 kilométerre lévő Karanak nevű falu elhagyott agyagvárosa egyelőre kevésbé népszerű célpontja az utazóknak, csakúgy, mint az Oroszlán-hegy nyáron is jó hűvös, 4074 méteres csúcsa, valamint az előtte elterülő Oroszlán-völgy.
Akinek megüti a fülét a Jazd és jász szó közötti hasonlóság, jó nyomon jár. Évezredekkel ezelőtt a közép-iráni Jazd tartomány volt a Magyarországon jászként ismert népcsoport lakóhelye. A Lut és a Kavir sivatagok között fekvő város „az »ősi gyökér«, az a kapocs, amely elősegítette a régi rokoni viszony felelevenítését, szorosabbá tételét, testvérvárosi kapcsolattá fejlesztését” – olvasható Jászberény honlapján.
A Jászberénynek is nevet adó, iráni alán törzsekből származó jászok a tatárjárás után kerültek a Kárpát-medencébe. Testvéri kapcsolatukat a magyarokkal majd nyolcszáz évre lehet visszavezetni. A bő évtizede megkötött testvérvárosi szerződés két éve új tartalommal telítődött, azóta a kulturális csere sokkal aktívabb lett. 2007 tavaszán a jazdiak jártak Jászberényben, ezt ősszel a mieink látogatása követte. Azóta volt a városban kulturális műsor, majd budapesti fogadás, később iráni népi zenekar látogatott Jászberénybe. Ugyanitt tervezik a testvérvárosok parkját, valamint a jazdiak felépítenének egy városukra jellemző hagyományos széltornyot is. Évente tartanak jász világtalálkozót, az idén Pusztamonostor adott helyet neki, ahová iráni focicsapatot is meghívtak.