Szerecsen a tükörben

Itáliában a XV. század második felétől általánosan elterjedt volt a karneváli maszkos felvonulás. Nálunk Mátyás király alatt – nyilván az itt élő olaszok hatására – jöttek divatba a farsangi álarcok. 1489-ban a ferrarai herceg tizenöt különféle maszkot küldött Hippolit esztergomi érseknek, lelkére kötve, hogy azokat az uralkodó is lássa, és kapjon belőlük néhányat az ifjú Corvin János is. E korai „álcák” embereket mintáztak, szakállas aggokat, spanyol lovagokat, szerecseneket, ifjakat és leányokat. Később a balsors üldözte II. Lajos udvarában az emberi alakokat utánzó szolid álarcok egyre jobban háttérbe szorultak, helyüket groteszk figurák foglalták el, alvilági szörnyek, gnómok, ördögpofák és más ijesztő fenevadak.
II. Lajosunk hírhedt nevelője, Brandenburgi György 1519-ben farsang végén vadembernek öltözve vívott lóhátról egy ördögnek öltözött férfiúval. Büszkén jegyzi fel utólag: „Az ördög lefordult, és arcára esett. Azután a tánc következett. Tizennyolc álarcossal léptem elő, kurta köpenybe és hegyes orrú vörös cipőkbe voltunk öltözve, minőket a régiek viseltek. Egy öreg atyus mindkét kezében bottal, fából készült sarokban két különös táncot járt vala…” Az udvar koldusszegény, uzsorákból tengődik, ám az ünnepek fényét meg kell adni: 1525-ben húshagyó kedden, amikor királyunk a pápa követét fogadta, az esti lakoma előtti maszkos felvonuláson egy ormányos-agyaras elefántalak is szerepelt.
Erdélyben a fejedelmi udvarban is divatba jöttek a maszkos felvonulások. Bethlen Gábor özvegyének, Brandenburgi Katalinnak a hagyatékából „három láda maskaraköntös” került elő, ahogy a feljegyzések tanúsítják. Később a szokás annyira elterjedt, hogy a XVII. században már a kisnemesi udvarokban is éltek vele. Apor Péter leírja, hogy „kivált a székely földön még a XVII. század végén is harisnyába, zekébe, csuklyába öltözve, szánkákban, cigányhegedűsök és dudások kíséretében zeneszóval jártak-keltek a mulató társaságok egyik nemes ember házától a másikhoz”. Hasonló szokásról számol be emlékiratában Jósika Miklós, gyerekkora kolozsvári farsangjait idézve.
A régi farsangokhoz a társasjátékok is hozzátartoztak. Ismerték a sakkot meg az ostáblát. Néhány sakkbábot, köztük egy cserépből való lovat találtak a budavári ásatások során, Diósgyőrön pedig szarvasagancsból kifaragott futót. A biliárdot is űzték, zöldtábla-játék néven. Híres kockajátékos volt Zsigmond és Mátyás király is. II. Ulászló udvarában kártyaszenvedély tombolt, hiába nevezték e játékot sokan „az ördög műhelyének”. Kártyáztak még az asszonyok is, például Brandenburgi Katalin és Zrínyi Péterné.
A felnőttek mellett a gyerekek is játszottak. Versenyfutás, tőke-, árok- és üres hordókon való átugrálás dívott a körükben. Labdáztak is, és szívesen utánozták a felnőttek bajvívását. Ezt vitézjátéknak mondták. A legkisebbek kedvelték a viaszbábokat meg a cserépből való madársípokat – több is előkerült a budai Várban –, amelyek belül lyukasak voltak, s ha vizet töltöttek beléjük, a rajtuk átfújt levegő csipogó, bugyborékoló hangot adott. A csörgőgomb játékhoz valakinek bekötötték a szemét, így kellett vakon csetlenie-botlania.
A „kockás képjáték”, amelyet Apafi Mihály kapott ajándékba XIV. Lajos francia királytól, a mai összerakós kockajáték pontos előképének mondható. A kockákból hat különféle képet lehetett kirakni, várat, erdőt, tengerpartot és egyebeket. A görbe tükrök – egyik homorú, másik domború – Bécsből kerültek hozzánk. Bárki megcsodálhatta benne magát törpeként vagy óriásként, póznává fogyva vagy épp hordóvá püffedve. Aki pedig a maga szerecsen-, ördög-, vadember- vagy épp medvemaszkját nem találta elég bizarrnak, a népszerű görbe tükörben fokozhatta annak hatását.