Szippantás az olimpia levegőjéből

Női kézilabda-válogatottunk tegnap lejátszotta első mérkőzését Pekingben, már az olimpia helyszínén, de még természetesen nem a hivatalos tornán. Csapatunk 28-26-os vereséget szenvedett a házigazda Kínától, és ez kifejezetten hasznos eredmény. Persze nem a résztvevők számára, hiszen ők pontosan tudják, hogy két és fél nappal az érkezés után, az akklimatizáció nyűgeinek kellős közepén, a lábadozó Görbicz Anita nélkül ettől az amúgy sem feltétlenül világverő alakulattól mi várható. A hazai közvélemény azonban e puszta eredménynek tévesen tulajdoníthat különleges jelentőséget – lám, már Kínától is kikapunk! –, és paradox módon ettől mérheti fel helyesen az általános erőviszonyokat.

Eddig ugyanis több véleménynyel találkoztunk, amely szerint az 1–6. hely mint célkitűzés, olyan huncutság, akár a hajdani szocialista ötéves tervek során alulkalkulálni, hogy aztán a várható teljesítményért jöhessen a vállveregetés. Hát nem, most más a helyzet. És az sem elegendő érv, hogy az előző három olimpiából kettőn éremmel zárt válogatottunk.
Atlantában, 1996-ban ugyanis még a régi idők olimpiai kézilabdaversenye zajlott; részt vett rajta nyolc csapat, ezekből a földrészeknek méltányossági alapon juttatott kvóták miatt három harmatgyenge volt, így a mieink Kína és az Egyesült Államok legyőzésével máris a legjobb négybe jutottak. Ott eszelős, 39-25-ös verést kaptak a Koreai Köztársaságtól, aztán a bronzmeccsen tényleg érdemi teljesítménnyel 20-18-ra lebirkózták Norvégiát, mi pedig ünnepeltük az olimpiai érmes csapatot. Sydneyre tízre – majd Athénra tizenkettőre – nőtt a létszám, ekkortól datálhatjuk a női szakágban a modern olimpiát, csakhogy 2000-ben világklasszis keretünk volt. Farkas Ágnes, Radulovics Bojana lövőpár, Pádár Ildikó és Kulcsár Gyöngyi a két beállós, Kökény Beatrix és mögötte Siti Beáta az irányító; egyszeri, megismételhetetlen csillagállás.
De térjünk vissza a mához, illetve a tegnaphoz, a Kínától elszenvedett 28-26-os vereséghez, amely 14-12-es félidő, 22-15-ös hátrány, no meg a leforrázott lábfejével még mindig a lelátóra kényszerülő Görbicz Anita nélkül született meg. Sinka László főtitkár sem remélt hatvan órával az érkezés után lehengerlő játékot, ezért tegnapi érdeklődésünkkor általánosabb tapasztalatairól számolt be: „Első alkalommal léphettünk be abba a csarnokba, amelyben majd a csoportmérkőzéseket vívjuk, és már ez nagyon hasznos volt. A terem elegáns, gyönyörű, az öltözők szenzációsak, bár a rendezők kissé túllihegték, hogy ez a meccs a főpróba, így több ezer ember, a technikustól a szurkoló rendőrig nyüzsgött körülöttünk. A mieink közül többen lámpalázzal is küzdöttek, mert először szippantottak bele az olimpia levegőjébe, de ez a mérkőzés még egyébként sem tekinthető értékmérőnek. Eddig is tudtuk, hogy roppant erős lesz a mezőny, Kína is óriásit fejlődött tavaly óta a koreai Kang mester irányítása alatt. Jó hír számunkra, hogy Görbicz Anita már labdával gyakorolt, egy-két napon belül eldől, menynyire bírja a cipőt, és akkor az is kiderülhet, mikor térhet vissza a csapatba.” Ma, a kazahok elleni tesztmérkőzésen – hazai idő szerint hajnali öttől – még bizonyosan nem, de nélküle is meglesz az első pekingi győzelem. Aminek ugyancsak semmi jelentősége.
Szintén a tegnapi krónikához tartozik, hogy férfi vízilabda-válogatottunk is megérkezett Pekingbe, ahol így ma már jelen lehet a magyar zászló ünnepélyes felvonásán. Ennél már csak az lenne emelkedettebb pillanat, ha a pólótorna eredményhirdetésekor figyelhetnénk a magasba kúszó piros- fehér-zöld lobogót.