Meglehetősen tájékozatlan a nyugdíjrendszerről a magyar aktív korú lakosság a két évvel ezelőtt készült felmérés (a Medián, a Széchenyi István Szakkollégium és a Generali-Providencia Biztosító közös kutatása) szerint. Csak 44 százalékuk tudja például, hogy jelenleg 62 év az érvényes nyugdíjkorhatár, ennél jóval kevesebben azt, hogy mennyi nyugdíjjárulékot fizetnek utánuk munkaadóik, a magánnyugdíj-pénztári tagok közül pedig csak minden nyolcadik sejti, milyen mértékű ellátásra számíthat majd a társadalombiztosítástól. Bár a nyugdíj kiszámításának módja minden nyugdíj előtt állót nagyon érzékenyen érint, csak 39 százalék tudta elmondani, hogy szolgálati idejének melyik szakasza alapján fogják megállapítani nyugdíja mértékét. A hatvan évnél fiatalabb felnőtt népességnek még a fele sem (47 százalék) gondolkozott el azon, miből fog megélni nyugdíjas korában, és csupán egyharmada készül valóban az öregkorára. Sokan tehát igen kellemetlen meglepetésre számíthatnak. A sajtó által felkapott, a magánnyugdíjpénztárak idei óriási veszteségeiről tudósító hírek a féltájékozottsági állapotok közepette érthetően erős visszhangot keltettek a közvéleményben. Tipikus magyarországi helyzetkép.
Máig vitáznak a közgazdászok, hogy tíz esztendeje a Horn-kormány bölcsen és jó időben „üzemelte-e be” a második nyugdíjpillért, a magánpénztárakat.
A pályakezdők számára kötelezővé tett rendszerbe az akkori munkavállalók egyharmada lépett be. Ez az arány ma már háromnegyed, vagyis a négymillió járulékfizetőből csupán egymillióan számíthatnak majd tisztán állami nyugdíjra. Az állami nyugdíjkaszsza emiatt is folyamatosan veszteséges, hiszen a nyugdíjjárulékok bizonyos hányada (jelenleg 300 milliárd forint) a magánpénztárakhoz érkezik be, az állam bevétele ezért sem fedezi a kifizetéseket. A költségvetésnek tehát évente több mint 500 milliárd
forintot kell az adóbevételekből a nyugdíjkasszába tennie. A tíz évvel ezelőtt elkezdett nyugdíjreform kidolgozói számoltak ugyan a kötelező pénztárak forráselszívó erejével, a Pénzügyminisztériumban azonban úgy kalkuláltak, hogy 2003-ra megfordulhat a tendencia, és akár többlet is keletkezhet az állami nyugdíjalap egyenlegében. Úgy tűnik, nagyon rosszul számoltak. Amikor tehát a politikusok újra és újra azzal próbálnak szavazatokat szerezni, hogy ráígérnek a jelenlegi nyugdíjakra (ne feledjük, hárommillió nyugdíjas szavazó kegyeiért folyik a verseny), ezt a hiányt készülnek tovább növelni, pontosabban az adófizetőkkel megfizettetni.
A magánnyugdíjpénztárak renoméja eddig sem volt túl jó. Az eredmények elmaradtak a várttól, és a veszteségeikről érkezett hírek immár hárommillió magánpénztári tagot tölthetnek el ismét aggodalommal. Okkal féltik-e jövendő nyugdíjukat? Holtzer Péter közgazdász, a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA) elnöke, a mostanában sokat emlegetett, a témában elsőrendű szakértővé avanzsált Oriens tanácsadó cég Kilábalás programjának társszerzője úgy ítéli meg a Világgazdaság július 24-i számában, hogy a helyzet rossz ugyan, de azért nem tragikus. A tőkésített nyugdíjpilléreknek mindig vannak jobb és roszszabb periódusai. A tapasztalatok és a gazdasági ra-cionalitás alapján hosszú távon, tehát egy teljes nyugdíj-előtakarékosság negyvenéves ciklusában, de már valószínűleg 20–25 év után is jó eredményt hoz az
ésszerűen megosztott befektetési portfólió. Holtzer szerint nem elsősorban a magánnyugdíjpénztárak hibája a mostani rossz teljesítmény, mivel a világgazdaság és a tőkepiacok köztudottan nehéz időszakot élnek át, és ilyenkor kevés csodaszer létezik. Mindemellett folyik a hazai pénztárak átállása a kötelezővé tett (ezen belül választható) portfóliós rendszerre (a pénztári tagok a kockázatok ismeretében befektetési csomagot választhatnak), emiatt emelkedett a pénztári befektetések között a magasabb kockázatú kötvények súlya. A közgazdász úgy véli, az első tíz évben valóban sok jogos kritika érte a pénztárakat. A piaci viszonyokhoz képest alacsonyak a hozamaik, magasak a költségeik, és nem áttekinthető a működésük.
A mostani veszteséges működés miatt a szemrehányások sora egy további érvvel is gazdagodhat.
Lehetne-e csillapítani a pénztártagok aggodalmát? Immár nem kétséges, hogy nem hoztak felelős döntést, akik húsz évnél rövidebb időre léptek be a magánnyugdíjpénztárakba. A többiek, most már a többség jövője viszont azon is múlik, hogyan alakul a hazai nyugdíjpénztárak további működését meghatározó törvényi környezet. A magyar rendszer ugyanis nem volt sem átgondolva, sem tisztességesen előkészítve. Nem tisztázták a magánnyugdíjpénztárak tulajdon- és felelősségviszonyait, éveken keresztül magasak és szabályozatlanok voltak a pénztárak működési költségei. Nemzetközi környezetben rendszeridegen elem a nálunk működő önkormányzati forma is, tehát hogy a pénztáraknak maguk a tagok a tulajdonosai. A kis pénztáraknál ez a konstrukció még csak-csak működőképes, a nagyok esetében azonban csupán formalitás. A járulékfizetők többsége nem is tud arról, hogy beleszólhatna a pénztára befektetési politikájába. A pénztárak többsége mögött nagy bankok és biztosítótársaságok állnak, ezek kezelik a portfóliót. Mivel ennek a kapcsolatnak nincsen jogi alapja, a pénzkezelőknek nem kell felelősséget vállalniuk a hozamért.
A másik egyre égetőbb probléma, hogy még mindig nincsenek tisztázva a járadékfizetés, vagyis a magánpénztárakból érkező nyugdíjak kiszámításának szabályai. Magyarán: egy jövendő nyugdíjasnak fogalma sem lehet arról, mi alapján állapítják majd meg öregkori járandóságát. Mindössze annyi olvasható a hatályos törvényben, hogy „a járadékokban nem lehet a nemeket megkülönböztetni”. Ez pedig édeskevés.
Holtzer Péter rámutat, hogy a pénztárak jogi környezetének átalakításában jelentős lépések történtek az utóbbi időben: új portfóliószabályozás, jogszabályban rögzített költségplafonok, a pénztári díj központi beszedése (igaz, a rendszer másfél év után is csak akadozva működik). Talán megtörténik a majdani
járadékfizetések szabályainak hatályba léptetése is. Valamint van esély arra is, hogy az önkormányzati formát is felválthatja, illetve kiegészítheti egy megfelelőbb struktúra. „Ha mégis mind megtörténik, elmondhatjuk, hogy eltűnnek a hungarikumok, s az első tíz év leckéit megtanulván, minden adott lesz ahhoz, hogy valóban versenyképes eredmények szülessenek a továbbiakban. Nem feltétlenül kellett volna tíz évet várni, de örüljünk ennek is” – írja Holtzer.
Mindeközben a szakértők folyamatosan hangoztatják az öngondoskodás fontosságát. Hogy mennyit kellene félretennünk aktív életünk során nyugodt öregségünkre? A jelenlegi, havi átlagos három-négyezer forintos önkéntes nyugdíjpénztári befizetés édeskevés lesz majd a nyugdíj kiegészítésére is. Ennyi pénzből húsz év megtakarítás után is legfeljebb havi hét-nyolcezer forint származhat. Ahhoz, hogy több tízezer forintos, rendszeres havi kiegészítő járadékkal számolhassunk, legalább hét-tíz millió forintnyi megtakarítást kellene felhalmozni az aktív évek során. A felmérések szerint a 45 évnél idősebb korosztály 38 százaléka a nyugdíjazása után igen nehéz anyagi körülmények közé kerülhet, mivel nincs nagyobb megtakarítása, nem vesz részt az öngondoskodás formáiban, és valóban alacsony a jövedelme. Vagy jövedelme olyan mértékben származik a szürkegazdaságból, hogy a nyugdíja emiatt értékelhetetlen lesz. Kódolt társadalmi konfliktusról van tehát szó, mivel akiknek a legnagyobb szükségük lenne a hosszú távú megtakarításra, alacsony jövedelmük miatt nem tudnak felkészülni a nyugdíjas évekre.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a magyar nyugdíjrendszer a rövid távú politikai döntések áldozata. A négyévenkénti ígéretáradat, amely nem vesz tudomást a gazdasági-társadalmi realitásokról – így például a demográfiai egyensúly megbomlásáról, az alacsony foglalkoztatottságról, illetve járulékfizetési hajlandóságról –, jelentősen rontja a rendszer stabilitását és fenntarthatóságát. Ennek fényében is érdemes és érdekes összevetni a nyugdíjakkal kapcsolatos legutóbbi Orbán–Gyurcsány-párbajt. Orbán Viktor kiszivárogtatott beszédében a nyugdíjak reálértéken tartásának tervéről beszélt, amire a kormányfő számokkal válaszolt: ha az utóbbi hat évben kizárólag csak az inflációval arányosan növelték volna a nyugdíjakat (ezt jelenti a reálértéken tartás), akkor a mai átlagos nyugdíj havi 58 ezer forint lenne 82 ezer helyett. Az MSZP-nek egyszer már bevált ez a stratégia. Valójában emiatt kell aggódni. A magánnyugdíj-pénztárak veszteségei felett érzett aggodalom csak ez után következzen.
Sztálin
Sztálin hosszú árnyékáról
