Turulmese

Bizonyos országos emberek szemét igen-igen csípte a turulszobor, amelyet egy téren állítottak fel a helyiek az elesett katonák emlékére. Ha csak az fájt volna a fontos embereknek, hogy nekik nincsen saját szimbolikus állatuk, amely szellemiségüket és értékrendszerüket híven kifejezné – másoknak meg van – azon könnyen segíthettek volna, de hát igazából nem ez volt a bajuk. Hanem inkább az, hogy néhány napra el kellett terelni a figyelmet az ország sokasodó gondjairól, amelyeket megoldani nem tudtak, de nem is nagyon akartak.
Meghirdették hát másodszor is a szobor lebontásának napját, óráját, hogy időben felvonulhassanak a tüntetők, a rendőrök, a provokátorok, a szobrot elszállítók a munkagépeikkel, no és persze a média képviselői. Meg is érkezett szép rendben mindenki, a bejelentett ellentüntetőket kivéve. A szobor megmaradásáért tüntetők énekeltek, skandáltak, a rendőrök igazoltattak, motoztak, a tévések lökdösődtek a hatalmas állványaikkal, a munkagépeken ülők pedig egyre feszültebben várták a felsőbb utasítást. Hát, ahogy ott várakoztak mindnyájan az esti szürkületben, egyszerre csak megelevenedett, és huss, rettentő szárnysuhogás közepette a magasba emelkedett a turulmadár. Leírt egy lassú, méltóságteljes kört az álmélkodó tömeg feje fölött, büszkén fölrikoltott, még magasabbra szállt, s északkelet felé repülve eltűnt a várost keretező hegyormok irányában. Pillanatnyi dermedt, zavart csend után a tüntetők újra elénekelték a Himnuszt meg a Boldogasszony anyánkat, s aztán haza vagy a közeli kocsmákba ballagtak, hogy megbeszéljék a történteket. A rendőrök meg a munkások örültek, hogy cirkusz nélkül lett vége a napnak, a médiaembereknek meg a feje is belefájdult, hogy mit mondjanak, mit írjanak mindarról, amit láttak.
A turul azon az éjszakán körberepülte az összes magyarlakta vidéket, megpihent a gondozott, bokros, virágos hadisíroknál, meglátogatta az egykori végvárakat. Átszelte az ország puha, szuszogó álomdunnáját is, amely a hegyek, dombok, házak felett dagadozott. Akadt, aki magával a madárral álmodott, látta, ahogy kiterjeszti szárnyait a ragyogó égen, megül a hegyek csúcsain. Mások a háborúban elesett dédapjukkal, nagyapjukkal, testvérükkel, férjükkel találkoztak álmukban. S ők mind arra intették az álmodókat, hogy mivel maguk már szembenéztek a halállal, tudják azt, hogy milyen a háború, hát az élők szeressenek, oltalmazzanak annál inkább mindent, ami él. Azt is mondta némelyikük, hogy bizony nehéz idők jönnek az országra, s ki-ki tegye a dolgát a többiekért békességgel, de emelt fővel, ha jót akar.
Reggelre a médiamunkások minden aggodalma beigazolódott. Hiába is bizonygatták álló nap, hogy a „szélsőségesek” valamilyen trükkel megvezettek mindenkit ott, a szobornál. A munkába indulók, a kutyasétáltatók meg az újságkihordók a saját szemükkel látták, hogy a turulszobor egy tapodtat sem mozdult a talapzatáról az előző nap óta.