Univerzumok a kultúrforgatagban

Aligha van még egy hely az európai fesztiválpalettán, ahol az ember már első szuszra úgy beleszédül a puszta szemlélődésbe, mint a Szigeten. Aztán nekiveselkedik a napi koncertmenünek, és ha nem akar túl nagyot markolni, két dolgot tehet: vagy becsülettel átböngészi a programfüzetet, és önmaga megnyugtatására felállít valamiféle tervet, vagy lazábbra veszi a figurát, megkapaszkodik egy korsó sörben, és lesz, ami lesz, vakon fejest ugrik a multikultiba.

Bármelyik taktikát is választja, aki a hét végére időzíti éves szigetelését, nagy baj nem érheti. A roma sátortól az utcazenészek és bohémek gyűjtőhelyének kijelölt vurstlizónán át a bluessátorig, vagy a kemény zenék szentélyének számító metálszínpadig szinte az összes kisebb helyszín önálló fesztiválként is megélne. A dzsessz-színpad és a világzenei helyszín hagyományosan biztos pont a kultúrkavalkádban, külön univerzumként működnek. Fejfájdítóan erős programjuk az idén is megérdemli, hogy kiemeljük.
Ma is elég elcsoszogni a vurstlizónán át a dzsesszisták színpadáig, s este hét körül elheverni a padlószőnyegen, aztán hajnalig akár fel sem állni; Oláh Kálmán kvartettje után Szalóki Ági búg el néhány örökzöld Karádyt, aztán Harcsa Veronika hangján szól majd a női mágia, Kaltenecker Zsolt új orgonatriójának pedig hajnalra már csak a ziccer marad: kerekre csiszolni a katarzist. A Kaltenecker Trió zenéje egyszerre világzene, dzsessz, pop, rock és new age, s a Bűvészetek Völgyében adott koncertjükből ítélve, amit most játszanak, mégis más. Csak egy szóval ragadható meg: virtuozitás. Borlai Gergő a doboknál szólónként eléget legalább háromezer kalóriát, Kaltenecker Oscar Peterson könnyedségével döngeti a basszust a billentyűkön; visz, sodor a zene, s közben az ember néha ismerős taktusba borzong bele. Kalteneckerék feldolgozták a Radiohead gyönyörű Pyramid Songját, a Depeche Mode és a Pink Floyd néhány számát.
A nagyszínpad előtt persze tömegek villáznak majd Sex Pistolsra; túlkoros punkoknak kötelező, mint a kamaszkori világfájdalom. Mindeközben a Sziget túlsó csücskében, a világzenei színpadon Both Miklós és a Barbaro két régi őstaggal, Tzortzoglou Georgiosszal és Nikola Parovval erősítve zúzza az etnorockot, utánuk ugyanezt, de balkáni ízek helyett arab, polinéz és indiai fűszerekből keverve Natacha Atlas folytatja, zárásként pedig a guineai Mory Kantéval lehet törzsi táncot imitálni mezítláb, a porban. Holnap a nagyszínpadon tízezrek tesztelhetik élőben, mire jutott új lemezén az R.E.M, ha épp nem a világzenei színpadra sodródnak portyázás közben; ott fél tíztől Goran Bregovicékkal lehet kiereszteni azt, ami a csövön kifér. Vasárnap a nagyszínpadot belakja az angolszász újhullám, a The Wombats, a Babyshambles, és a The Killers is kap másfél órát, hogy bebizonyítsa, van helye a brit pop-rock kaptafán. Lehet, hogy mégis jobban jár, aki a világzenei színpad mellett teszi le a voksát. Öttől Csík Jánosék Dresch Mihállyal, Lovasival és Ferenczyvel kiegészülve húzzák szívből, s jön még utánuk friss francia ska (N&SK), elpörgeti hagyományos szigetes kűrjét a Besh o Drom, s a program aztán egy élő reggae legendával, Lee „Scratch” Perryvel zár.