A kettétépett ország valósága

Mára tagadhatatlan, hogy a magyar társadalom – metaforikus szóhasználattal élve – minden szempontból a kettétépett ország képét mutatja, nem függetlenül az egyre inkább kiteljesedő szociális válság megannyi jellemzőjétől. S mindehhez korántsem elegendő a sokat emlegetett kulturális, vallási, nemzeti, etnikai stb. különbségeket megállapítani, hanem sokkal inkább abból indulhatunk ki, hogy ezek a nyilvánvaló különbségek rendre szembenállást váltanak ki. Mert az elmúlt és a mostani év tapasztalatai napnál világosabban jelzik, hogy miközben az ország kikerülhetetlen válaszút elé került, aközben a kisebbségbe szorult kormányzat egyáltalán nem foglalkozik a válsághelyzettel. Hitelesség nélkül hiába próbálják elfogadtatni az újabb és újabb elképzeléseket, láthatóan a választópolgárok döntő többsége nem hisz abban, hogy ezek valaha is megvalósulhatnak. S csak megismételni tudjuk, hogy legkülönfélébb szociális csoportok nap mint nap végzetesen kerülnek szembe egymással, nem szólva a megállíthatatlan erőszak nyelvi és egyéb formáiról. Lassanként a normaszegés általános szabályai érvényesülnek mindenütt, s a több generáción átívelő munkanélküliséggel egyidejűleg a bűnözés nyer teret. Látszólag persze mindegy, hogy „megélhetési bűnözésről” van-e szó vagy sem, nyilvánvaló, hogy a végleg leszakadt roma és nem roma állampolgárokat nem lehet erőn felül támogatni. Ahogy ebből az sem következik, hogy pusztán segélyben kell részesíteni őket. Attól is függetlenül, hogy egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról a társadalom-lélektani törvényről: semmilyen csoport nem tud gyorsabban haladni, mint a leggyengébb tagja, hiszen ha gyorsabban haladna, akkor a gyengébbek óhatatlanul egyre jobban lemaradnának.
Miközben a kormányzat kétszer ígért már négyszázezer új munkahelyet, ehhez képest – a többi között – a regisztrált munkanélküliek száma jóval meghaladja a négyszázezer főt. Az adófizetők pénzéből több milliárd forint folyik el különböző programokra, gyakorlatilag érzékelhető eredmények nélkül. És ezekhez a programokhoz hasonlóan szemmel látható, hogy számon kérhető teljesítmények híján leginkább kormányzati semmittevés folyik. Így aligha hitethető el az amúgy is megosztott közvéleménnyel, hogy a megszaporodott állami elvonásoknak valaha is értelme volt. De az alkukkal körülbástyázott, valódi és végrehajtható tervek nélküli kormányzat ideig-óráig fenn is marad, bukása – ahogyan a mozgástere csökken – kiszámíthatóan elkerülhetetlen. S akár abból is, hogy például az önkormányzatok végleg magukra maradtak, hiszen a kormánytól semmilyen segítségre nem számíthatnak. Ezzel egyidejűleg a hátrányos helyzetű települések száma napról napra növekszik, az energiapiac végrehajtott liberalizációja pedig nemhogy javulást hozott volna a települések szintjén is, hanem sokkal inkább süllyedést. Minduntalan elhangzik ugyan, hogy költségvetési forrásból egészítik ki a települések – főként gázáremelkedés miatti – többletkiadását, ám a költségvetési törvényben erre semmiféle utalás nincs.
A legnagyobb baj mégis abból származik, hogy a mai magyar társadalom hovatovább – noha egyelőre hideg – polgárháborús helyzet felé sodródik. Mert az is egyértelmű, hogy a lépten-nyomon terjedő agresszió és a végletesen rossz közérzet mögött anómikus társadalmi körülmények állnak, amelyek ugyanúgy összefüggnek a növekvő egyenlőtlenségekkel, a fékezhetetlen szegénységgel és nyomorral, mint a teljes reményvesztéssel és távlattalansággal. S bármennyire igaz is az, hogy a társadalmi kitaszítottak száma mára megduplázódott, arról sem feledkezhetünk el, hogy mindebben nemcsak a gazdasági növekedés teljes lelassulása jelenti a legfőbb gondot, hanem sokkal inkább maga a zsákutca tény. Ha nem lenne teljes kiúttalanság, a válságpszichózis érzete mit sem érne. Ugyanakkor mégsem érdemes a bűnbakkeresés csapdájába esni, annál kevésbé, mivel a jelenlegi gazdasági és társadalmi viszonyokon súlyos társadalmi torzulások állandósulása vehető észre. És miután az eladósodás változatlanul fokozódik, úgyszintén a megszorítások is, a végzetes leszakadást a társadalom kettészakadása miatt – amit az ország politikai kettétépettsége követ – nyilvánvalóan nem kerülhetjük el. Míg azonban gyökeresen szemben áll egymással az a liberális nézet, amely szerint az egyének élethelyzetének bármifajta javításában kizárólag az öngondoskodás elvének kell érvényesülnie, azzal a konzervatív gazdaságpolitikai felfogással, hogy például az állami beavatkozás fenntartása kiiktathatatlan, a politikai útválasztás kényszerétől semmiképp sem szabadulhatunk meg. Csak éppen az nem mindegy: hogyan és meddig viseljük ennek a választásnak a következményeit.

A szerző szociológus, egyetemi oktató