A közös hang – hiánya

Az Európai Unió majd minden, az unió jövőjével foglalkozó dokumentumában le van írva, hogy a világ azt várja, hogy külpolitikai kérdésekben az EU-nak „közös hangja” legyen. Ezt szolgálta volna az alkotmányban és annak örökösében, a lisszaboni szerződésben is becikkelyezni kívánt uniós külügyminiszteri poszt. Most a grúz válság kapcsán az unió soros elnökségét adó Franciaország elnöke, Nicolas Sarkozy megint csak a szerződés ratifikálására hívott fel: „Ha a lisszaboni egyezmény már érvényben lenne, az EU rendelkezne azzal az intézményrendszerrel, amelyre szüksége van, hogy nemzetközi válságokat kezelni tudjon.” Sarkozy nagy valószínűséggel téved. Igaz, hogy ha az egyezmény érvényben lenne, akkor a külpolitikai kérdésekkel már nem az egyes országok, hanem a közösség, vagyis a miniszterek tanácsa foglalkozna és döntene, ám külpolitikai kérdésekben a döntésekhez egyhangúságra lenne szükség a tanácsban, és épp ez az, ami hiányzik. Az unió 27 országának külügyi érdekei ugyanis gyökeresen eltérnek. Az iraki háború és most a grúz válság kapcsán két eltérő külpolitikai tengely rajzolódik ki világosan: az egyik az atlantistáké, ezek Nagy-Britannia, Lengyelország és a balti államok, a másik a „tengelyhatalmaké”, ez esetben a tengely Né-metországtól Franciaországon keresztül Olaszországig húzódik.
Kritikus kérdésekben az unió külpolitikáját eddig is az Egyesült Államok határozta meg, az övét pedig az a nagy befolyással rendelkező csoport, amelyet a nemzetközi politikai zsargon „neokonoknak” nevez. Példa erre, hogy 2004-ben egy magát az „euroatlanti közösség állampolgárainak” nevező csoport nyílt levélben fordult az EU vezetőihez, amelyben összefoglalták, hogy az uniótól milyen politika követését várják el Oroszországgal szemben. A nyílt levél aláírói az amerikai neokonok legprominensebb képviselői voltak olyan intézményeket képviselve, mint a külpolitikában meghatározó szerepet játszó Council of Foreign Relation, a Freedom House vagy a Hoover Institution.
Egyébként az amerikai–orosz, pontosabban a neokon–orosz viszony akkor romlott meg, amikor Putyin hatalomra kerülve szétütött az ország nemzeti kincseit széthordó „oligarchák” között, és amelyik nem tudott elég gyorsan elmenekülni az országból (mert repülőgépéből kifogyott a benzin, és le kellett szállnia), azt lecsukatta – ez volt Hodorkovszkij.
A nemzetközi sajtó azóta támadja Oroszországot. Hodorkovszkij kiszabadítása érdekében a neokonok európai parlamenti hívei még az EP-ben is rendeztek egy demonstrációt, szép példáját mutatva ezzel a neokon szolidaritásnak.
A neokon érdekek azonban nem európai érdekek. Nyugat-Európának hasznos együttműködni az oroszokkal a kölcsönös gazdasági előnyök alapján, és ott senki sem hiszi, hogy Oroszország az unió megtámadására készülne. Ez kifejeződik mindenekelőtt a német és a francia politikában, de ismert, hogy a jelenlegi olasz miniszterelnök is igen jó viszonyban van Putyinnal. Az angolok esetében az angolszász szolidaritás a döntő, míg Lengyelország és a balti államok külpolitikáját történelmi sérelmeik és félelmeik határozzák meg. Magyarországnak az szolgálja leginkább nemzeti érdekeit, ha az európai megosztottságot tükröző vitákból – mint például a jelenlegi Grúziával kapcsolatos is – kimarad, és semmiképpen sem használja fel pártpolitikai célokra.