Mindketten ott vannak azok között a művészek között is, akik sikeresen próbálkoztak azzal, hogy a művészetet kivigyék a múzeumok, galériák falai közül, a műveket új összefüggésrendszerben, új dimenziók között, az úgynevezett műértők körénél sokkal szélesebb közönségrétegek előtt mutassák be. Ebben nyilvánvalóan döntő szerepe van annak, hogy származásuknál, életútjuknál fogva már indulásukkor különböző kultúrák értékeivel szembesültek: Braco Dimitrijevic híres szarajevói művészcsaládban született 1948-ban, s Joszip Broz Tito kifelé vonzónak tűnő, ám alapvetően diktatórikus rendszerében kezdte pályáját a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, Keith Haring pennsylvaniai fehér fiatalemberként került egy évtizeddel később New Yorkba, ahol elsősorban az afroamerikai zene, művészet, a virágzó alternatív közeg gyakorolt rá döntő hatást.
Hogy mennyire tarthatjuk komoly konceptuális munkának Dimitrijevic tizenöt évesen készített Világzászlóját, az persze kérdéses, mindenesetre kiállításán az a fotó is látható, amely ezt a művet dokumentálja: Dubrovnik fala előtt a tengeren parányi csónak lebeg a vízen, az orrán a hivatalos nemzeti zászló helyett az ecsettisztításhoz használt rongy lengedez a szélben. Művészet vagy provokáció: néhány évvel később tárgyakat helyezett el az úttesten, amelyeket az arra haladó gépkocsik kereke szétlapított, s ha a kiszálló vezető elismerte, hogy műalkotás keletkezett, aláírásával szignálhatta azt. Igazi sokk lehetett a járókelők számára, amikor 1971-ben Zágráb főterén, ahol ünnepek alkalmával prominens politikusok fotói lógtak a homlokzaton, három ismeretlen, az utcán találomra kiszemelt ember nagyméretű fényképe jelent meg.
Keith Haring éppenséggel az aláírás nélküli művészet mestereként lett nemzetközi hírű művész néhány év alatt. A performance-szal, videóval, installációval és kollázzsal is kísérletező fiatalembert megigézte a grafitti, a metrószerelvényeket, a lepusztult épületek falait elborító falfirkák világa (amelyek elődeit a harmincas évek Párizsában a magyar fotóművész, Brassai fedezte fel és adta ki revelatív hatású albumban). Ő maga azonban nem falakra rajzolt, hanem azokra a nagyméretű fekete kartonokra, amelyekkel a használaton kívüli hirdetőtáblákat takarták le a metróban. Gyors, ritmikus, egymáshoz megszakítás nélkül kapcsolódó vonalakkal rajzok százait készítette fehér krétával, olyan műveket, amelyek látszólag leegyszerűsített motívumvilága a fogyasztói társadalom legfontosabb kérdéseit, a hatalom, az erőszak, a pénz, a szex, a média manipulatív ereje, az egyén szeretetvágya és kiszolgáltatottsága problémakörét érintették. Ez a motívumrendszer árasztotta el azután szó szerint minden nagy Haring-kiállításon a galériákat, múzeumokat, óriási zsákvászonponyvákra festett, de saját, 1986-ban megnyitott butikjának a falait is, és ahogyan a fotók megidézik, gyakran festett saját testére. Egyik rajza, a „sugárzó bébi” művészete emblémája lett.
Ha úgy tetszik, személyes drámaként élte át a művészetet, s élete végén (alig harmincegy éves korában halt meg AIDS-ben) talán arra is rádöbbent, hogy valójában maga is áldozatává vált annak a világnak, amelyben „mindent szabad, csak érdekes legyen” – legalábbis erre utal fénytelen, belső szorongásról beszélő fotója, s hogy élete utolsó éveiben az AIDS megelőzéséért kampányolt. Braco Dimitrijevic is szinte állandóan jelen van művei között, de nem tragikus hősként, hanem a konceptuális művésztől elvárhatóan, inkább moderátorként, kommentátorként, amint elmagyarázza, miért is állítja ki Modigliani egyik festményét egy félig nyitott szekrénybe helyezve, egy sütőtök társaságában, hogy miért helyez a műalkotások és mindennapi tárgyak közé élő állatokat, vagy miért rak Franz Kafka amúgy is üveglappal védett portréja elé még egy szabálytalan alakú üveglapot, arra egy pár fekete férficipőt. Magyarázza a magyarázhatatlant, koncepcióról beszél… de épp a sok szöveg miatt válik a Dimitrijevic-tárlat egy kissé unalmassá, egy lezárult korszak tanulságos dokumentumává, az örök emberi drámát megragadó Haring-kiállítással szemben. Talán segített volna, ha olyan nagyszabású installációt készít Budapestre is, mint amilyet a kilencvenes évek közepén a bécsi Lichtenstein-palotában láttunk. Az is igaz, hogy a New York-i Haring Alapítvány anyagából rendezett tárlat is legalább néhány plasztika kiállításával lett volna teljes. E hiányért némi kárpótlást ad az 1990-es Szárnyasoltár, amelyet a Galéria 56 ajándékozott néhány évvel ezelőtt a Lumúnak.
(Braco Dimitrijevic retrospektív tárlata szeptember 14-ig, Keith Haring kiállítása november 16-ig látható a Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeumban.)
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
