A világ Chinvali után

Egyértelmű, hogy az Oroszország és Grúzia között fegyveres összetűzésekké fajult feszültségnek komoly, elsősorban politikai következményei lesznek. Ezek között egyebek mellett ott van Moszkva régióbeli pozícióinak erősödése, míg a másik oldalon az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok feszültebbé válása. Ezzel összhangban, s a vérszagot megérző orosz hadvezetés túlzó lépései, a megnövekedett önbizalom nyomán önkorlátozást nem ismerő kijelentések miatt erősödik a Kremlre nehezedő nyomás. Vitathatatlan ugyanis, hogy a nemzetközi jogi értelemben kétséges akcióba kényszerített Moszkva Grúzia belső részébe benyomulva túllépte a Nyugat tűréshatárát. Mert míg elismerték a dél-oszétiai beavatkozás jogosságát, a továbbiakat már agressziónak minősítették. Így Oroszország akkor jár a legjobban, ha minél előbb visszatér az augusztus 6. előtti állapotokhoz. A válság nem hozott újat a nemzetközi szervezetek működésében sem. Az ENSZ továbbra is képtelen a hatékony működésre, az Európai Unió közben ezúttal sem képes egységes álláspontot kialakítani, s az értékek és az érdekek között őrlődik.
Bár többen már egy új hidegháború rémképét festik fel, azt azért túlzás lenne állítani, hogy a Chinvali ostromával, majd az orosz egységek bevonulásával tetőző, egy-egy pillanatig kiterjedt regionális válsággal fenyegető konfliktus mérföldkő lenne a nemzetközi viszonyok alakulásában, látványosan megerősíti azonban az eddigi trendeket. Először is jelzi a változó erőviszonyokat, az új pólusok erősödését. Oroszország például most megmutatta, nemcsak visszatért a világpolitika nagyszínpadára, de immár az erő alkalmazásától sem riad vissza. Nem hagyja büntetlenül, ha érdekeit sértik, vagy megpróbálják megalázni. Sokakban idézi mindez a szovjet korszak birodalmi politizálását, ami az egykor alávetett térségekben, így Közép-Európában érthető is, azonban közelebb járunk a valósághoz, ha máshol, s elsősorban nem a múltban, hanem a 21. században keressük a mintát. Hiszen a Kreml e konfliktus során nem tett mást, mint fellapozta a nagy ellenlábas, George W. Bush amerikai érdekeket mindenáron és eszközzel megvédeni kész forgatókönyvét. Közben egyértelmű az is, hogy ez a válság sem elsősorban Dél-Oszétiáról, s még csak nem is Grúziáról szól. Sokkal inkább a nagyhatalmak, jelen esetben Washington és Moszkva között a befolyásért folyó harcról, a magára találó Oroszország bekerítéséről, amelynek kimondatlanul része az amerikai rakétavédelmi rendszer európai telepítése. Felerősödött ugyanis a világpolitikában a geopolitikai megközelítés, amit jól mutatnak a Közel-Kelettől a Közép-Keleten át a kaszpi térségig tartó tengely mentén zajló események, az afganisztáni „rendteremtéstől” Irak lerohanásán és az Iránra nehezedő nyomáson át a mostani kaukázusi válságig. Ezen a sakktáblán csak egy bábu Grúzia is, bár, mint ezt a jelenlegi konfliktus mutatja, nem sima gyalog. Elsősorban azért, mert az Oroszországot megkerülő energiaszállítási útvonalak nyomán felértékelődő térség stratégiailag fontos pontján fekszik.
E hatalmi viszonyokat befolyásoló következmények mellett azonban e konfliktus már most sok egyéb tanulsággal is szolgál. Ezek között talán az egyik legfontosabb, hogy a világpolitikában mindennapos normává vált a kettős beszéd. Egyszer az ellentétes érdekek, míg máskor a politikai korrektség akadályozzák, hogy nevén nevezzük a történteket. Így van ez most is, miután a média – főként a válság első napjaiban – fehéren-feketén jókra és rosszakra osztotta fel a szereplőket, s nem egyértelmű, hogy ki az agresszor és ki az áldozat. Az oszétokról, a konfliktus kisebbségi aspektusáról például e megközelítésben nagyon kevés szó esik még e kérdésre érzékeny körökben is, pedig Tbiliszi nagyjából arra készült, mint Románia 1918-ban. Ki kell ezért mondani, hogy bár Moszkva sosem ismerte el, de a sajátjaiként kezelte a jogilag Grúzia részét képező szakadár területeket. De arról is beszélni kell, hogy Tbiliszi mindent megtett annak érdekében, hogy az oszétok, abházok ne akarjanak a grúzokkal egy államban élni. Elsősorban azért, mert még a Szovjetunióban is több autonómiát élveztek, mint amit a független Grúzia valaha is kínált nekik. E hozzáállást kiválóan illusztrálta a déloszét fővárosnak, Chinvalinak a „tiszta mező” hadművelet (mily beszédes elnevezés!) keretében zajló ostroma, amely, bizony, háborús bűntett. Függetlenül attól, hogy a civil áldozatok száma másfél ezer vagy „csak” néhány száz. Mint ahogy az is egyértelmű – igaz, erről sok szó esik –, hogy az orosz válasz aránytalan, s Moszkva látványosan bünteti Tbiliszit. Grúzia tehát nemcsak áldozat, mint azt a világsajtó jelentős része sulykolja, hanem a válság első napjaiban tett lépései alapján agresszor is. A szenvedő fél szerepében tetszelgő grúz elnökről, Mihail Szaakasviliről pedig hangosan ki kell mondani, hogy döntésével saját népének ártott a legtöbbet. A grúzokat tehát nemcsak a vontatottan kivonuló orosz tankok miatt kell sajnálni, hanem azért is, mert rossz vezetői vannak. De Szaakasvilit nemcsak azért kellene leváltani, mert hibázott, hanem azért is, mert hadilábon áll a demokráciával. Persze, ez nem illik bele a geopolitikai érdekek mentén alakított képbe. Mert azért, s ezt sem illik elhallgatni, korántsem egy személyben Szaakasvili felelős a hibás, egyben a grúzok iránti szimpátiát nem növelő döntésért. Grúzia ugyanis csak bizonyos korlátok közt független, s az egykori szovjet bázisokra amerikai és izraeli katonai tanácsadók költöztek. Azt is látni kell, hogy Tbiliszi most ugyanúgy próbálta helyreállítani az ország területi integritását, mint 1994-ben vagy 1999-ben tette ezt a Kreml Csecsenföldön, míg Moszkva most hirtelen oly fontosnak tartja a népek önrendelkezését. Megmosolyogtató, de inkább tragikus az is, ahogy most a Nyugat a szuverenitás fontosságát hangoztatja. Ez idáig, Irak lerohanásakor, Szerbia feldarabolásakor, az úgynevezett színes forradalmak propagálásakor, vagy éppen az orosz politikai berendezkedés mai önmeghatározása kapcsán azt hallhattuk, hogy ez csupán a retrográd rezsimek érve, s a demokráciában – abból is mérceként az angolszász típusúban – az emberi jogok mindennél fontosabbak. Most azonban az érdekek alakulásától vezérelve mégiscsak az világlik ki a nyugati véleményformálók megszólalásaiból, hogy a szuverenitás mindenek felett áll.
Mikor arról beszélünk, hogy miként alakul a világ Chinvali után, akkor ne feledjük, hogy ennél fontosabb momentum volt Koszovó függetlenné válása, amely a Kaukázusban is erősen éreztette a hatását. Azon persze már meg sem lepődünk, hogy ennek kapcsán is kettős mércével mér a világ. A Moszkvát bírálók ugyanis nagyvonalúan elfelejtik, hogy az eddig a status quo mellett állást foglaló, ám most lépéskényszerbe hozott Kreml nem tesz mást a Kaukázusban, mint tett Amerika a Balkánon, amikor 1999-ben támadást indított Szerbia ellen. A koszovói forgatókönyv szinte lépésről lépésre nyomon követhető, s precedensként nemzetközi jogi szempontból is hivatkozási alapot szolgáltat Oroszország beavatkozásához. Más kérdés, hogy ezzel egy jogsértés vált normává, s egyik esetben sem arról van szó, ami látszik, hanem sokkal inkább kőkemény geopolitikai érdekekről. Ahogy azonban az Egyesült Államok utóbbi időben elkövetett jogsértései szép lassan a mindennapok részévé válnak, úgy ennek nyomán így vagyunk az erő alkalmazásával is. Gondolkodás nélkül nyúlt ehhez az eszközhöz most Grúzia és Oroszország is. S aztán ennek igazolására jön a látványpolitizálás, a fegyverek még el sem hallgatnak, s máris megszólal a kommunikációs térben a nehéztüzérség.