Az ország tönkretétele és a felelősök

Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé. A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát. A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit. A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. Az országgyűlési képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik. Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.
Közéletünk mai állapotát s elmúlt két évtizedes történetét jól ismerő polgártársaink akár gúnyolódásnak is tekinthetnék e felsorolást, holott csupán hazánk alkotmányából idézek. Mert – csak néhányat említve a magasztos deklarációk közül – mennyire független, mennyire demokratikus, s milyen mértékben jogállam a mi szegény hazánk? Vajon komolyan függetlennek tekinthető-e az a végletekig eladósított ország, amelynek pénzügyeiről az azzal megbízottak bevallottan „a piacok” – ne szépítsük, elképzelhetetlenül nagy pénzösszegekkel világszerte gigantikus pénzügyi szerencsejátékot űző spekulánsok – elvárásai alapján döntenek; javarészt olyan emberek (Bokros Lajos, Surányi György, Bod Péter Ákos, Medgyessy Péter, Járai Zsigmond, László Csaba, Simor András), akik korábban maguk is e „piacok” fogaskerekeiként szolgáltak, és/vagy állami döntéshozói szerepük lejártával ott (is) folytatják pályafutásukat? Mennyire független az az ország, ahol a gazdasági termelővagyon kétharmada külföldi kézben van, így a gazdasági döntések meghatározó része elvileg is, minden lobbizástól és korrupciótól függetlenül is, távoli cégközpontok irodaházaiban, idegen érdekek alapján születik? Mennyire lehet demokratikus az az állam, ahol az akaratképzésre ennyire rányomják bélyegüket az országon kívüli erők, mennyi hatalom marad minden hatalmak elvben egyedüli forrásának, a népnek? S mennyire tekinthető jogállamnak az az ország, ahol a fontos (vitás) kérdéseket más kontinensek választott bíróságain vagy nemzetközi pénzügyi szervezetek és tanácsadó irodák tanácskozótermeiben intézik el?
Apropó, tanácsadó irodák. Épp a napokban kaptuk meg az újabb jó tanácsokat, amelyeknek szerzői a „BigFour”, s nyomatékul mögöttük a legjelentősebb multinacionális vállalati érdekszövetségek bólogatnak. Mellékes, hogy a hazai tőke szószólói is csak kapkodják a fejüket (Szűcs György Iposz-elnök: „a csomag csak egy a sok közül, amelyet a kis- és középvállalatok érdekeinek mellőzésével készítettek”). Mit akarnak ezek a „körök”, amikor épp a közelmúltban vált nyilvánvalóvá, hogy a magyar nemzet szolidáris államot kíván? Amelyben közös forrásainkból kívánja lehetőleg mindenki számára elérhetővé tenni – pontosabban e „körök” ellenkező, már-már a teljes politikai rendszeren (a szó szoros értelmében) keresztülvert akaratával szemben megtartani – a nemzeti kockázatközösségen nyugvó egészségügyi ellátást és a tandíjmentes felsőoktatási tanulmányok lehetőségét; öntudatlanul is éppen az alkotmány jegyében próbálván garantálni a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséget, és védelmezvén az ifjúság érdekeit. Nos, e tanácsadók, mint korábban a volt jegybankelnökök kerekasztala is, az állam szétverésére vesznek határozott irányt. Mintha szándékosan vágnák a nép képébe, hogy nem számít, mit akarsz, mert nem te döntesz, hanem „a piac”.
És amit a piac dönt, azt a politika végre fogja hajtani. Mert a politikai elit így vagy úgy, de nagyrészt „a piac” markában van. Egy esélyünk maradt, az alkotmányba véletlenül becsúszott cikkely a közvetlen népakarat-nyilvánításról. Éltünk vele, de ne legyen illúziónk, lehet, hogy élnünk kell vele a jövőben is, más felállás esetén is.
Mert a szuverenitásunkat gúzsba kötő gazdasághatalmak nem nézik tétlenül a népakarat érvényesülési próbálkozásait. Mint ahogy nem nézték tétlenül az utóbbi két évtizedben sem. A nép leszavazza a rendszerváltás élharcosának szerepében tetszelgő SZDSZ-t? Semmi baj. Paktumra kényszerítik a győztest, s nyakába ültetik Surányit meg Kupát. A nép elégedetlen a Kupa-programmal, s Horn Gyulába helyezi bizalmát? Nem tesz semmit, Horn nyakába ültetik Bokrost, akihez képest Kupa maga a szociális érzékenység. Ha a nép kipróbálná az utolsó kormányt nem viselt erőket, semmi gond, Surányi még a helyén, tartja a jó irányt. Amikor aztán Orbán önállósulni próbál, kénytelenek taktikai visszavonulást végrehajtani, bevillantják Medgyessyt meg a jóléti rendszerváltást, majd – a magára találó néptől megrettenve, további visszavonulásként – be is tartják. Amikor ez sem segít, következik Gyurcsány a trükkök százaival. Végül jön a nagy lebukás; a nép minden vonalon áttörni látszik, elsöpörve a mesterséges, megosztó pártfrontvonalakat is – s akkor következik a meglepetés. A nép hangját oly érzékenyen megszólaltató Fidesz egyszer csak kezd többszólamúvá válni. Élő adásban, hüledezve szemlélhetjük a „piaci körök” politikatechnikáját, ahogy – ismét – igyekeznek egyszerűen megszállni a győzelemre esélyes politikai erőt. Nem tűnt fel véletlenül a kedves olvasónak, mekkora hasonlóságot mutat a Fidesz formálódó gazdasági programja a BigFour és a jegybankelnökök elgondolásaival? Nem tűnt fel az a bízvást vérlázítónak nevezhető tény, hogy immár nyíltan megjelenik az SZDSZ és a „piaci körök” dédelgetett kedvence, az egykulcsos személyi jövedelemadó?
A nép meg elgondolkodhat, vajon helyénvaló-e, hogy az ő akaratnyilvánításával helyzetbe került politikai erőben azok tülekednek a csúcsok felé, akik láthatóan semmibe akarják venni ezt az akaratnyilvánítást? S talán jelzéseket küldhetne képviselőinek, hogy rossz úton járnak. Eddig minden politikai erő belerokkant a népakarat elszabotálásába. Az árulás tehát politikailag sem éri meg. Talán mégiscsak ideje és tere volna valamiféle új kerekasztalnak, új kiegyezésnek. Bogár László, akinek a Kormányzati Stratégiai Elemző Központ egykori vezetőjeként oroszlánrésze volt a rendszerváltás nemzeti érdekű korrekciójára törekvő eddigi egyetlen kormányzati fordulat megalapozásában, nagy hatású elemzésekben és előadásokban mutatja be, hogy ez így tovább nem mehet, vagy ha tovább megy, népünk végképp és sok értelemben belerokkan. S úgy látszik, mintha mutatkozna némi fogadókészség a másik oldalon is. Hangsúlyozom, a másik oldalon.
A „mi” oldalunk ugyanis azok a milliók, akik a nemzet életét nem csupán a fékeveszett (és egyenlőtlen) versenyre, hanem a kis és nagyobb közösségek együttműködésre is alapoznák. Zászlóktól és jelvényektől függetlenül azok, akik megakadályozzák a nemzeti villamos társaság vagy a közlekedési vállalatok kiárusítását; akik megszervezik a gazdákat a törvénysértő üzletláncokkal szemben; aki jelszavak helyett munkát igyekszik adni a nyomorgóknak; általában mindaz, aki a nemzeti erőforrásokat nemzeti célokra használná, és ellenáll a BigFour-félék eszement anti-Robin Hood-csomagjainak.
Amikor a Heti Válasz szervezésében (2008. július 31-i szám) Bogár és Heim Péter, az Aegon vezető közgazdásza eszmecserébe kezd, nem két jobboldali közgazdász beszélget, mint azt esetleg próbálják velünk elhitetni, hanem a nép képviselője a gazdasághatalmak egyik jeles reprezentánsával. Ez fontos, s ami még fontosabb, az utóbbi mondja ki a katartikus-önkritikus mondatot: együtt tettük tönkre hazánkat. Azzal, hogy – naivitásból, opportunizmusból – nem szabtuk meg a világgazdasággal való együttműködésünk méltányos árát. Végre a másik oldalról is egy őszinte szó, semmi mellébeszélő diadaljelentés, csak a szomorú tények. Heim egyetértett Bogár diagnózisával, hogy a kollaboráns állam miatt két tucat nagyvállalat érdekei döntik el, hogy mi történik Magyarországon. „Mindig mindent elfogadtunk, amit parancsoltak”, s „még a kérdést sem teszszük fel, aztán csodálkozunk, hogy rosszak a válaszaink”. Mi több, Heim a skandináv államokat állította ellenpéldául, amelyek „a mai világban is képesek fenntartani egyensúlyukat. Ahol ellenben gyenge az állam, a globalizáció vadhajtásai könnyen szárba szökkennek” – ismerte el. Heim Péter a szabályozatlan kapitalizmus Bogár-kritikáját sem vitatta. (Ha valami hasznot hoz, folytatni kell akkor is, ha sokkal nagyobb kárt okoz akár a természetben, akár a társadalomban.) Tény, ismerte el, hogy egészen máshogy festene az olajipari és cigarettagyárak milliárdos haszna, ha az évi 8000 új (hazai) tüdőrákos megbetegedés költségét is elszámoltatnánk velük. Heim elfogadta azt is, hogy – a globalizáció, mint meg nem változtatható külső adottság elfogadásával – a rendszerváltáskor kitalált egész konstrukció felülvizsgálatra szorul. Élesen bírálta az elmúlt évek „kiigazítási őrületét” is, amelynek sokkal több károsultja volt, mint haszonélvezője. Bogár László hatalmas személyes teljesítménye e Heim-vallomás, s talán kikövezheti az utat egy új, „élni és élni hagyni” típusú megegyezés felé. Reméljük, folytatás következik…

A szerző szerkesztő-újságíró