Boszorkánymesék

Kisbaconban, az Erdővidéken található az a régi udvarház, ahol leghíresebb mesemondónk, Benedek Elek élt, alkotott, nemzedékeket nevelt a szülőföld szeretetére. A park mára hatalmassá növekedett fáit az író maga ültette. Kisbacontól nem messze található Köpec. A bányáját egyik napról a másikra bezárták, odalett a kereset. Maradt a régi életforma, amelynek egyik jellegzetessége a szénacsinálás. Soha olyan illatáradat nem teríti be a vidéket, mint kaszálás, forgatás, boglyázás, majd hazahordás idején.
Itt, az Erdővidéken, Olasztelke községben él és alkot Erdély egyik legjelesebb fametsző művésze, Kósa Bálint. A kapun két szám található: 241–242. Két telken egy ház. Odabent pedig a család gondozásában egy ki nem nyitható múzeum, mert a metszetek dúcaiból, levonataiból akár két-három kiállítótermet is be lehetne rendezni, ha éppen erre készülne a művész. Persze mostanában inkább a hetvenhat esztendő öszszegyűlt, testében felhalmozódott megpróbáltatásaival hadakozik. A hozzá betérő régi barátoknak felesége segítségével, aki a „művészeti titkárság” mindenese, előveszi a látnivalók töredékét.
– Soha nem számláltam össze, csak azt követtem: tegyem a magamét. A kisgrafikákkal együtt úgy kétezer metszet készült – mondja a házigazda, miközben helyet kerít a beszélgetéshez.
– Tessenek széttekinteni, a dolgozószobán kívül a padlás is tele van dúcokkal, meg nem mondhatom, mennyi található ebben a házban. A kis szekrényt is zsúfolásig töltik a levonatok, ha keresni kell valamit, azt én tudom, mi hol lelhető fel – mondja a felesége.
– Nem véletlenül említettem, hogy „számon tartó” nélkül bizonyára a művész sem boldogulna. És ennek az együtt munkálkodásnak immár lassan fél évszázada, jóban-rosszban.
– Azt sem szabad elhallgatni – mondja férje –, hogy bajban válik értékké a család.
– Ha már a múltat emlegetjük, megkérdezem: ez a szülői ház?
– Csak ezen a telken állott. Le kellett bontani, ez már új épület. De a régiről el kell mondanom, hogy egészen apró gyermek voltam, amikor a fehérre meszelt falra elkezdtem rajzolgatni. Aztán anyám figyelmeztetett, hogy az nem való, vett is irkát, ceruzát, és én folytattam, mert olyan csodálatosak voltak a kis bogarak. Azokat szerettem legjobban mintázni, azután jöttek a levelek, majd a virágok. Csak apám csóválta a fejét, hogy aki itt született, maradjon a tehén fara mellett. Értettem én apám szavát, de a rajzolást abba nem hagytam. Az iskolában találtam meg igazi pártfogómat, mikor az általánosból iratkoztam volna a gimnáziumba, azt mondta kedves tanítóm: te ennek a népnek egyik igazgyöngye vagy, belőled lesz valaki. Apámra nem hatottak a tanító úr szavai, beíratott fémipari szakiskolába.
– Kicsit messze esett az álmodozásoktól.
– De az anyagot megismerhettem közvetlenül. „Magam fejű” gyerek voltam, a keresett pénzt gondosan félrerakosgattam, gyűjtöttem a kolozsvári képzőművészeti főiskolára. Aztán amikor szemben apámmal, de anyám tudtával mondtam, hogy mérnök pedig nem leszek, csak annyit jegyzett meg: „te bánod”. De ezt úgy mondta, hogy benne volt a harag, de az én megítélésem is. Kemény és nehéz ember volt, igazi székely.
– Lett-e foganatja a „te bánodnak”?
– Igen is, meg nem is, mert ezek a munkák nagy áron ugyan, de megszülethettek. Elvégeztem a főiskolát, aztán 1956 történése formálta át igazán az életemet. Gyűlés gyűlést követett, egy alkalommal én olvastam föl valami tízpontos előterjesztést. Drága rektorunk mindenkit igyekezett eltüntetni a kopók elől. Én Székelyvéckén kezdtem a tanítói pályát. Nem sokáig bizakodhattam, mert 1959-ben, éppen nyári szünidő előtt, hozzám is elérkezett a felelősségre vonó bizottság. Úgy kezdték, mintha az év végi tanítói munkát értékelnék, majd egy külön szobában elém tették a megszerkesztett vallomásomat ellenforradalmi ténykedésemről. Nem mérlegeltek, letartóztattak. A feleségem második gyermekünkkel volt állapotos, a szomszédasszony fogadta be őket. Tíztől tizenöt év börtönre taksálták az én felolvasásomat, de hozzátették a maguk kigondolta bűnöket is. Az aláírás megtagadása mindig veréssel járt. Sikerült jó ügyvédet fogadni, három évre mérséklődött a semmi. De azt Szamosújváron, a politikaiak börtönében kellett lehúzni. A tanítóságom alatt a falubeliek valósággal meggyászoltak, ők tudták, három év alatt is el lehet takarítani a foglyokat.
– Jogosan féltették?
– Igen. Mert én is székelynek születtem, és a börtön műhelyében, ahol csak széklábakat lehetett faragni, a hulladékból megmintáztam egy édesanyát ölében a kicsi gyermekével, s külön is megfaragtam a legénykét. Ezeket elrejtettem a szalmapárnába. Minden héten mindenünket megvizsgálták, megtalálták a „bűnjeleket”. Öt napon át kötésig hideg vízben kellett állni, volt, aki abba belehalt. Másokat halálukig kísérték az ott szerzett betegségek. Kibírtam, de évek óta fájnak a csontjaim, az ízületeim. A börtönben a rossz fogamtól feldagadt a fejem. Az ájulás kerülgetett. „Na mutassa, melyik oldal érzékeny!” – mondta az orvosi szobában az egyik kezelő. Mutattam. Abban a pillanatban ököllel teljes erőből arcon vágott. A rossz fogammal együtt három jót is kivert. Három héttel korábban szabadultam. Ezt megelőzőn naponként magukhoz hívattak a felügyelők, és figyelmeztettek, hogy arról, ami bent történt, senkinek egyetlen szót sem szólhatok. „Emberséges volt a bánásmód, fenyítések nem voltak!” Ezt többször elismételték, mindig azzal a nagyon nyomós indokkal: ide vissza is lehet ám térni! Meggyőztek. Még itthon sem szóltam sokáig, látszott a nézésemből, hogy olyan útravalóval vagyok ellátva, amelyet csak felejteni kell.
– Persze élni kellett szabadulás után is, az hogyan rendeződött?
– Kérvényt írtam a tanügynek, amire három hónap múltán érkezett a válasz. „A nép ellensége, soviniszta felforgató ne is gondoljon arra, hogy a jövő nevelésében részt vehet.”
– Mi lett a megoldás?
– A köpeci bánya, harminc évig. Volt egy igazgató, aki mindent tudott rólam, mégis a minőség-ellenőrző csoport helyettes vezetőjévé tett. A feleségemet is a bánya foglalkoztatta bérelszámolóként.
– Mert tanító én sem lehettem – mondja az asszony. – Mikor a férjemet elvitték, berendeltek, hogy adjam be a válópert, akkor maradhatok. Magamban mondtam, ha egy nap csak egyszer eszem krumplit, akkor sem hagyom el a páromat.
– Essék most szó a kétezer alkotásról, az életműről is.
– Küzdöttem a festészettel, de valamiképp nem találtam magamat az akkor született képeimben – folytatja Kósa Bálint. – Míg egy alkalommal Csíkszeredában elmentem egy kiállításra Gy. Szabó Béla fametszeteit megnézni. A kiállítás megnyitásától az aznapi záróráig ott voltam. Akkor érett meg az elhatározás, ez a kifejezési forma lehet az enyém. De vajon lesz-e segítőm? A mesterhez fordultam, aki a levelemre azt válaszolta, hogy utazzak Kolozsvárra, és vigyem magammal az addigi próbálkozásaimat. Ő tanított, hálás vagyok minden szaváért, útmutatásáért. A jót becsülte, a rosszat javításra ítélte. Bálint, mondta, ezen a lapon most a két tenyeremmel letakarom, ami jó, a szabad felületen tessék tovább dolgozni. Amit megalkotsz, az ne Gy. Szabó-s legyen, hanem Kósa Bálint-os. Csíkszeredában ő nyitotta meg első önálló kiállításomat, és ez többet jelentett nekem mindennél. Béla bácsitól megtanultam: mindig dolgozni kell, ő is ezt tette, a mellőzésekkel pedig nem törődött. Őt nem lehetett elhallgattatni, hívták sokfelé a világba. A kiállításra szánt metszeteinek egy példányát persze mindig be kellett adnia a fővárosi országos gyűjteménybe. Tőle tanultam, hogy egyetlen művész sem létezhet új és új feladatok nélkül, keressem én is a magamét. Így születtek sorozataim a magyar királyokról, az erdélyi fejedelmekről és az aradi vértanúkról. A bányászokról metszett sorozatomat elvitték külföldre, még jutalmat is kaptam érte.
– Ha a sorozatoknál tartunk, akkor én egyik nagy vállalkozásának a megszületését, Wass Albert regénye, A funtineli boszorkány megörökítését szeretném, ha részletezné.
– Budapesten élő régi jó barátommal, Magyari Gáborral kezdtünk beszélgetni erről a csodálatosan szép írásról, egy nagyapja nevelte árva leányka sorsáról a Kelemen-havasok erdőrengetegében. Az Istenszékétől a kiépített vasútig terülő, legendát őrző táj arra ösztökélt, milyen érdekes lehetne metszetekben „megeleveníteni” az Istenünk jókedvében teremtette országrészt a maga különös lakóival. A hétköznapi élettől messze szakadt, üldözött emberekben mennyi jóság és olykor kegyetlenség lakik együtt. Boszorkány, milyen megvető a szó, mennyi bántás veszi körül a tízesztendős leánykát, akinek örök védelmezője a természet és a jó emberek. Tűnődéses óráimban együtt éltem a regény szereplőivel abban az ismeretlen természeti világban, ahol szépség, tisztaság, becsületesség veszi körül az élőt, ám ahol az igazságot sokszor elferdítik a rosszakarók. Magyari Gáborral szövetkezve egy hétre elutaztunk a csodálatos helyek felfedezésére, megismerkedni Nucával, a kicsi, majd felnövekedett román leánykával, a regénybeli főhőssel. Jártuk az ösvényeket, tisztásokat, az ismeretlen vadont, és szinte minden fordulónál elém sorjáztak a szereplők. Leginkább a gyermek, aki nagyapja börtönbe kerülése után lett igazán árva, de félelmet nem ismerő különös erővel és csak a gyermekben található hittel küzdött meg a mostoha körülményekkel.
– Lebilincselő, szép írás Wass Albert regénye, nem véletlen, hogy sikert hozott már első megjelenése után, és talán Kósa Bálint fametszetei után megsokszorozódna az olvasók száma.
– A Gáborral töltött egy hét után feleségemmel is elutaztunk egy hétre, volt még keresnivalóm abban a világban. Egyre csak rajzoltam, majd előkerültek a vésők, a falapok, és születni kezdett egy új sorozat, amely reményeim szerint erősíti a szépség, jóság, igazság, emberség és maradandóság törvényét.