Csak semmi politika

Rosszabbak voltunk, mint négy éve. Mégis azt javasoljuk, a csábításnak ellenállva ne működjön a feltétlen reflex, ne ragasszuk oda képzeletben a pekingi magyar olimpiai szereplést összefoglaló adatsorra a „Gyurcsány a hibás” matricát. A politikai főhatalmat éppen négy éve birtokló Gyurcsány Ferenc persze hibás, de a tanulságok ennél mélyebb gyökérzetűek, ez a magamfajta sportszakmai kérdésekben laikus tollforgató számára is nyilvánvaló. Az álszent magyar közbeszéd egyik bevett fordulata, hogy a szakmai kérdések higgadt, előrevivő megvitatását mindig a politikum beférkőzése mérgezi meg, siklatja ki. Ezért aztán az antipolitika Konrád György-i gondolatának jegyében a legtöbben szigorúan szakmai alapon fogalmazzák meg a jól kitapintható aktuálpolitikai érdeket szolgáló véleményüket. Ettől a farizeus tiszteletkörtől most megkímélném magunkat: amiről itt szó van, az bizony politika (is).
Peking másnapján az MSZP közeli Népszabadság felkészült sportriportere vezércikkében indulatos, övön aluli ütésekkel operáló, ám gondolatszegény kirohanást intézett a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) és annak vezető tisztségviselői ellen, értsd: a kormány védelmében. A több mint MSZP közeli Népszava mérleget vonó szerzője a többi közt azt kárhoztatta, hogy a magyar sportvezetésben ismeretlen fogalom a felelősségvállalás, ami akár igaz is lehet, csak éppen mintha más, a cikkben árulkodó szemérmességgel nem nagyon emlegetett testületekre is érvényes lenne. A miniszterelnök főtanácsadója „civilben”, a blogjában nem csomagolta be üzenetét: „Az biztos, Schmitt Pálnak mennie kell.”
A gyurcsányi hatalom tehát kudarcként értékeli a pekingi szereplést. Nem akarja mentegetni a merjünk kicsik lenni korparancsot követve az 1924 óta legsilányabb ötkarikás bizonyítványt, inkább a legjobb védekezés a támadás elve alapján másra tolná a felelősséget. Hiszen ahol bűnbakot keresnek, ott nemhogy sikerről, de tisztes helytállásról sem érdemes beszélni (ami azért sok-sok olimpikonunkat sértő ítélet). Schmitt Pál a hibás – morajlik balról a természetesen független véleménydeformálók kórusa. A sportvezetés – beleértve az érintett sportági szövetségeket – nem spórolhatja meg az önvizsgálatot, ha kell, hulljanak csak a fejek, de nehogy bárki abban a hitben ringassa magát, hogy egy kormányhoz lojális MOB-vezetéssel automatikusan jönnek majd az eredmények is. A váltás nem kerül semmibe, a hanyatlás megállítása, netán a folyamat megfordítása viszont igen.
Az pedig, bizony, politikai döntés kérdése is, hogy célnak tekintjük-e, no nem a helsinki (Rákosi legalább a sportban tudta, amit a maiak nem: etetni is kell a birkát…), hanem az athéni vagy atlantai eredmény megismétlését, megközelítését. Ha erre nem áldozunk, ha megkésve utalgatjuk az ösztöndíjakat, ha nem vesszük komolyan a parlamenti konszenzussal elfogadott nemzeti sportstratégiát, akkor a politika ne is akarjon semmit számon kérni a sportolókon és -vezetőkön, és főként: ne sürgölődjön annyi politikus a játékok helyszínén, hátha fürödhet majd a magyar versenyzőket övező dicsfényben. Vagy-vagy.
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a pekingi eredménylista hű tükre annak a folyamatnak, amit az utóbbi években annyi területen megtapasztalhattunk: az ország lecsúszásának, a mindenféle versenyben való lemaradásunknak. A hanyatlás itt sem most kezdődött, de mára vált láthatóvá, letagadhatatlanná. A felelősség nem kizárólag a ma kormányzóké, de ők az utolsók is, akik a vádló pózát felvehetik. Hol válság van, ott válság van: miért pont a sport lenne kivétel?
Néha azért még mindig az. Kemény Déneséknél például biztosan nincs morális válság.