Csókálló hagyma a Fény utcában

Kicsiny, de virágzó magyar szórványt talált a hírlapíró Budapesten, a II. kerületi Fény utcai piacon. A virágzás szembeötlő jelei az ízes beszédű őstermelők áruinak színvonalában, a fáradhatatlan, egyszerre gazdálkodó és elárusító vidéki asszonyok derűjében és az igényes vásárlók elégedettségében mutatkoznak meg. Van még tehát élet a hazai termelést, kiskereskedelmet fojtogató nemzetközi áruházláncokon kívül.

Pikoló barna sörrel telepszik mellém egy idősebb úr a Fény Sörözőben, amely a tíz éve átépített piac Moszkva tér felőli bejáratánál található. Azt mondja, már hódmezővásárhelyi gyerek korában is szerette a piacokat. Ez a négyemeletes vásárcsarnok csak részben emlékezteti a régi vásárhelyi vagy a korábbi Fény utcai piacra (amikor még nem nőtt ki a földből a szomszédos Mammut). De mégsem olyan „emberidegen, rideg” ez, mint egy budaörsi hipermarket. Főleg azért érdemes idejárnia a Hűvösvölgyből, mert szeret magángazdálkodóktól vásárolni. Mohos Sándor nyugdíjas irodalomtanár, megjegyzi hát: a most elhunyt Sánta Ferenc író is szerette ezt a piacot.
Itt valahogy közlékenyebbek a fővárosiak, mint másutt… Mohos Sándor elbeszéli, hogy ’56-os nemzetőr volta miatt hosszú ideig nem végezhette el az egyetemet, s hogy 1989-ben hirtelen nyugdíjazták az Országos Pedagógiai Intézetnél, mert főnökei felismerték a televízióból, amint kegyeleti virágot helyez el Nagy Imre újratemetésén. Az irodalomtanár kalauzol el ahhoz az elárusítópadhoz is, ahol ő kecsketejet szokott venni.
– Nekem megéri, még ha háromszáz forint is egy liter. Nem drágább, mint ha bevásárlóközpontban venném, viszont garantáltan friss, és majdnem bió – jellemzi kedvenc termékét.
A juh, kecske és tehén tejtermékeket (sajtokat, túrót, ordát) árusító, szintén nyugdíjasforma asszonyról már előre tudom, hogy nagykőrösi. Azért az jelez valamit egy eladóról, ha a törzsvásárlói tudják, honnan való…
– Nagykőrös ludasdűlői tanyáján van a gazdaságunk – pontosít Balogh Andrásné –, negyven birka, hatvan kecske és négy tehén. A tanyai közbiztonságról most ne beszéljünk.
Szívesen elmondja viszont, hogy kistermelői tejfeldolgozójukat üzemmé fejlesztik még az idén. Ha meglesz az uniószabványos üzemengedély, még többféle sajtot állíthatnak elő. Igaz, így is alig győzik az állattartást, tejfeldolgozást, piacolást. Férje, két lánya és egy veje dolgozik ebben a kicsiny családi üzemben. A piacos napokon a hatvanhárom éves Baloghné már hajnali fél háromkor talpon van.
– Meddig akarja folytatni?
– Fölbukásig. A negyvenezer forintos nyugdíjamhoz szerezni kell egy kicsit.
Egy másik, körülbelül tíz évvel fiatalabb asszony a közelben húsféléket árul. Csak becézett keresztnevét árulja el – Manyi –, pedig büszke lehet Örkényből származó „egész” csirkéire. Nem kékek, mint a kizárólag tápon nevelt, napfényt sose látott „gyári” csirkék, hanem gyönyörű sárgák, mint a sáfrány a levesben. Kilója hatszáz ennek a falusi csirkének. Nem olcsó – a bolti csirke három-négyszáz –, de nem is drágább, mint a hipermarketekben tanyasi csirkeként árusított termék.
Manyi és öt családtagja (akik közül három bejegyzetten is őstermelő) öt-hatszáz baromfit – tyúkot, libát – és ötven disznót, négy tehenet tart. A sok munka sem teszi kérges szívűvé. A szemem láttára bont meg egy egész csirkét egy nénike kedvéért, aki egyetlen combot venne. A sok éve szétszóratott Lehel téri piactársadalom menekültje ez az örkényi asszony, azóta itt is megszilárdult a vevőköre.
– Nem panaszképpen mondom, de nagyon is érezni, hogy szegényednek az emberek – ajándékoz meg búcsúzóul egy szociológiai meglátással. – Sokan vannak, akik korábban egész csirkét szoktak venni, de mostanában már mindig csak aprólékot…
Adriennek pár éves kisgyermek a nyakában, mégis szívesen válaszol a kérdésemre, miért szeret a Fény utcában vásárolni.
– Ez az én „szavazatom” a magyar gazdákra! Mármint a multiáruházakkal szemben. Ha nem is olcsók, de finomak, vegyszerezetlenek a termékeik. Az eladók pedig nagyon kedvesek… Látja például ott a kofák között azt az őszes nénit? Anynyira összebarátkoztunk vele, hogy meghívta a családunkat Galgahévízre. Egy napot ott lehettünk, a gyerekeket még meg is lovagoltatták.
Így jutok el Panni nénihez, akinek már a kínálása is jegyzetelésre méltó. A nem csípős hagymát például csókálló hagymaként mutatja be.
– Százötven egy csomag sonkahagyma, ha alkudni akar, négyszáz lesz – szól a tréfás fenyegetés.
– Ne féljen a nagyobb sárgarépától – szól oda egy filigrán nőnek, aki vékonyabbakat vinne –, nem vegyszerrel felfújt az, csak nem volt neki testvére, hát mindent ő szívott el.
Egy középkorú családapát tréfásan meggyanúsít, amikor az csak harminc deka zöldbabot venne:
– Csak nem fél ember maga?!
Mást, aki a vajbabot nézegeti, arra biztat, törje meg, ha gyanakszik, hogy nem elég friss. Két szem paradicsomot is ad egy gyermeknek kóstolóképpen, hogy igazolja a krétafeliratot: „édes paradicsom”.
Egyedül engem hárítana el, aki nyilatkozatot akarok tőle.
– Miért nem fiatalabbat választ? – mondja, és megmutatja elbütykösödött kézujjait. De azért büszkén említi, hogy már az ötvenes években is itt árult, vannak olyan törzsvevői, akik az első vásárlónemzedékének az unokái. Lényegében ketten állnak az egész vállalkozás mögött: ő hetvenkét éves, férje hetvennyolc. Fiaik már mással foglalkoznak; bár vannak lovaik, csak „nyergelik”, igavonásra nem fogják be őket. A fő gépet, a négykerekű csehszlovák TZ traktort azonban még Panni néni is elvezetgeti, amikor kiszántják a krumplit. Kemény élet ez, ők egyre idősebbek, a kártevők évről évre többen támadnak a zöldségeskertre.
– Többet ér a sűrő fillér – mondja palócosan: ő-vel Panni néni –, mint a ritka forint.
Ez a filozófiája annak a galgahévízi gazdasszonynak, Fény utcai kofának, aki rendre a „második Himnusszal” (éjfélkor) fekszik és három óra múlva már kel is, hogy szinte vérével táplálja a budapesti ínyenceket.