Dalok, dalok, dalok

Csaknem kilencévnyi szünet és szöszmötölés után megint lesz AC/DC-album. Méghozzá október végén, a címe Black Ice. Ahhoz viszont már csak néhányat kell aludni, hogy megismerjük az első kislemezdalt, a Runaway Traint. A teljes anyag megjelenése után Angus Young, az ördög óvodása és tettestársai régi szokásuknak megfelelően azonnal világ körüli turnéra indulnak. Az időpontok és helyszínek még ismeretlenek, tehát a remény él, hogy a legjobb boogie-woogie zenekar eljut Bécsig.
Mint Madonna, akinek a koncertjére akár a Hősök teréről is el lehet buszozni harmincvalahány rugóért, meg lehet tekinteni a kivetítőn, hogy mi a franc került több millióba az arcán, aztán tűz haza ugyanoda, de a kisföldalatti már nem fog járni.
Ennél sokkal izgalmasabb hír, hogy mintegy harminc év után az amerikai new wave szakterület pápája, a Talking Heads hajdani beszélő feje, David Byrne újra összebútorozott a pompás producerrel, Brian Enóval. A hanghordozó címe Everything That Happens Will Happen Today, és meghallgatható egy csak erre a célra létrehozott honlapon is. Immár galambősz kedvencem ebből az alkalomból szintén turnéra indul, az új lemez dalain kívül Talking Heads-számokat is játszik, valamint részleteket ad elő az Enóval közös, egykori My Life in the Bush of Ghosts című alapvetésből is. Esetünkben a remény még közelibb, van rá esély, hogy a régi szép emlékekre való tekintettel Budapestet is felkeresi.
Baj is van elég, Amy Winehouse például már többet van kórházban, mint kocsmában, és ez nem sok jót jelent. Korunk Janis Joplinja ezúttal azért került be egy kis megfigyelésre, mert a szervezete rosszul reagált egy gyógyszeres kezelésre, viszont tüdőtágulása is van, ami ebben az életkorban nem túl gyakori, hacsak valaki nem öngyilkolássza magát módszeresen. Ráadásul az is kiderült, hogy mégsem ő énekli fel az új James Bond-film főcímdalát, de ez nem akkora tragédia, sőt.
Ha van valami, amivel tényleg ki lehet hozni a sodromból a kocsmai zenegépekből a legváratlanabb pillanatokban előtörő elektrolakodalmason kívül, az a drum and bass. Ezt egy ideig titkoltam, mert az volt a parám, hogy a zsigeri ellenszenv egy gerontológiai folyamat mellékterméke, és élénken emlékszem, hogy a szomszédnak herótja volt hetvenben a hosszú hajú Szörényitől, a Baksa meg szerencsére el sem érte az ingerküszöbét. Úgy gondoltam, nem lehet így élni, mi lesz a nyitottsággal meg az összes többi szükséges kellékkel, elég baj az, hogy halmazati büntetésként még ősz borostákat is növesztek, ebből így nem lesz becsajozás egy romkocsmában. Aztán jött a menetrend szerinti megvilágosodás, csajozni nem akarok, kocsmába beszélgetni és olvasni járok, felpillantani néha a dülöngélő sorsokra, Al Pacino meg tök ősz, tehát jöhet a verdikt, a drum and bass úgy szar, ahogy van. Nem szimpatikus, mert szintetikus, és másnap reggel úgysem emlékszik rá senki. Most némileg árnyalja a képet a Londonban élő ausztrál csoportosulás, a Pendulum. In Silico című második albumuktól mostanában nagyjából kötelező elájulni, a valóságközeli állapot az, hogy szinte hallgatható. Az történt ugyanis, hogy az agyrepesztő dögunalom fellazult kissé, a daloknak, mert már nevezhetjük őket annak, szerkezetük támadt, vokálok jelentek meg, beazonosítható gitárriffek, sőt élő dob. Ffuj, árulók!
Emlékszünk Dolly Bellre és 9/11-re. Ami azóta történik, azt meg naponta látjuk. A kenyai takarítónők tragédiája után George W. Bush és adminisztrációja összekapott a család régi barátaival, és csehszlovák olajfalónak álcázva magát bemasíroztatta csapatait a művelt emberiség egyik emlékhelyére, a jelenlegi Irakba, hogy Vegyi Ali ne küldjön nátharakétákat Izraelre. Az akasztott ember persze maximum a saját családját (és szegény kurdokat, de ők senkit nem érdekelnek) tudta volna halálosan letüsszenteni, de ez nem számít, a neokon rokon megcsinálta nemzete XXI. századi Vietnamját, a halottak száma becsléseken alapszik. A Vietnam-szindróma persze kicsit sántít, már ami a humánerőforrást illeti, Irakban hivatásosok repülnek a levegőbe dzsipestül, a vietkongok besorozott parasztgyerekeket húztak karóba annak idején. Ezt nem azért mondom, mert azt hiszem, hogy az Úrnak Ur városa környékén kevésbé lenne fájdalmas egy zsoldos vére, csak úgy. Mindez onnan jutott eszembe, hogy megjelent egy dupla CD, a Body of War, a dalokat (egyrészt) egy iraki háborús veterán inspirálta, és nézem a borítón ezt a jó arcú csávót a kerekes székben, a neve Tomas, így h nélkül. Talán lengyel ősöktől származik, mint annyi Vietnamban elesett. Vagy valami más szláv családból, lásd Cimino gyönyörű filmjét, a Szarvasvadászt. A háború megrokkant teste. Aki ült már kerekes székben azzal a tudattal, hogy onnan már csak a halál váltja meg, és a barátai tologatták a folyosón, egy másik „barátja” pedig a feleségét dögönyözte a saját lakásában, az tudja, mi ez. Aki nem, az elképzelheti, és beemelheti az egyik visszatérő rémálmába. De ez már egy másik film, mondjuk Jane Fondával. Ha megveszed ezt a lemezt, testvér, és nem lopod le a netről, akkor az Iraq Veterans Against the War (Iraki Veteránok a Háború Ellen) nevű alapítványt támogatod (www.ivaw.org), egy szükségtelen terrorháború áldozatait minden oldalról, akiket beáldoztak 9/11 mögé. A Body of War egyik lemezén egyébként főleg rapperek és punkok közlik, hogy G. W. B. hová húzzon, aki tényleg egy jelentős gyökér, csak az a baj, hogy a hagyományosan a demokraták mögé felsorakozó Hollywood és a popzenészek még mindig hasznos hülyének tettetik magukat, amennyiben azt kommunikálják, hogy Obamával majd más lesz. Lesz a fenét. Ennyiből jobb a második korong, amellyel el lehet adni az egész produkciót. Olyan korfüggetlen igazságkeresőkkel, mint Bruce Springsteen, Lennon, Neil Young, Roger Waters és Tom Waits. Peace, men.

Pendulum: In Silico (Warner, 2008) l l
Body of War (Warner, 2008) l l l