Egyre kevésbé cifra nyomorúság

Ha ki kellene választanom, hogy számomra melyik volt a pekingi olimpia legdöbbenetesebb mozzanata, pillanata, akkor az 500 méteren kenu kettesben aranyérmet nyert kínai páros egyik tagjának, Jang Ven-csünnek a sajtótájékoztatón elhangzott nyilatkozatát idézném, amely úgy szólt: „Nagyon nagy áldozatokat hoztunk ezért a győzelemért. Nekem például tizenöt hónapja született meg a kisfiam, de még nem láttam.” Csak ez utóbbi mondat alapján fogalmat alkothatunk róla, mekkora erők és áldozatok állnak az éremtáblázaton először az élen végzett Kína ötvenegy bajnoki címe mögött, és erről az alapról indulva tehetjük mérlegre a magyar szereplést és az esélyeket.

A példa egyáltalán nem egyedi, Kínában inkább általános.
A női cselgáncsversenyek 52 kilogrammos súlycsoportjának győztese, Hszian Tung-mei az elmúlt esztendő során webkamera segítségével tartotta a kapcsolatot szintén másfél éves gyermekével. Természetesen egy pillanatig sem állítjuk, hogy a magyar sportolóknak is ezt az utat kellene követniük; ez teljes képtelenség. Az viszont tény, hogy olimpikonjainknak ilyen hátországból (is) érkezett vetélytársakkal kellett megküzdeniük Pekingben.
De az elsőtől ne ugorjunk azonnal a huszonegyedikig, nézzük először a másodikat! Az Egyesült Államok által követett módszer a másik véglet, hiszen a páratlanul gazdag alapot, merítési lehetőséget adó szabadidős és egyetemi sportra támaszkodik, a sportolót csupán az olimpiai felkészülés hajrájában emeli ki természetes környezetéből. Onnantól aztán minden eszközzel segíti a jó eredmény elérésében, de addig arra épít, hogy amit az ember nem munkaként, hanem hobbiként művel, azt lelkesedéssel, kedvvel teszi. A Pekingben aranyérmet nyert amerikai női evezős nyolcas Magyarországon, Szegeden született tagja, Susan Francia édesanyja, a Kisújszállásról Philadelphiába 1985-ben kivándorolt tudományos kutató, Karikó Katalin beszélgetésünkkor e rendszer működésével kapcsolatban árult el érdekes részleteket: „A lányom tizenkilenc éves korában vett először evezőlapátot a kezébe, de addig is rendszeresen sportolt, több sportággal próbálkozott, 188 centi magasra nőtt. Miután tagja lett az olimpiai keretnek, az országos szövetség a szállása fedezetét biztosította, de ha például San Diegóba ment edzőtáborozni, a repülőjegyét mi fizettük. Az olimpia előtt egy évvel kapott tulajdonképpen profi státust, hogy megfelelő módon készülhessen, de mostantól visszatér a régi életébe.”
Az adatok tanúsága szerint mindkét modell vagy filozófia működik, hiszen Kína 51 arany-, 21 ezüst- és 28 bronzéremmel zárt a lista élén, az Egyesült Államok pedig 36, 38, 36-os számsorral végzett a második helyen. Kína tehát több aranyat nyert, mint ezüstöt és bronzot összesen; ez azt mutatja, hogy ott valósággal bajnokokat tenyésztenek, míg az amerikaiak egyenletes eloszlású medáltermelése sokkal inkább harmonikus, kiegyensúlyozott, nem feltétlenül olimpiacentrikus sportéletet jelez.
A két szélsőség a közvetlen feladatra készülés fázisában ér össze. Ennek bizonyítására talán a vívás a legalkalmasabb, hiszen a két sportnagyhatalom a közelmúltban fedezte fel a maga számára e sportágat, amely évtizedeken át magyar hitbizománynak számított, különösen a kard fegyvernem. Pekingben itt értek minket a legkijózanítóbb csalódások, ráadásul éppen amerikai és kínai részről, és egyáltalán nem véletlenül. Az egyéniben legtovább jutott honfitársunkat, Szilágyi Áront Keeth Smart ejtette ki, és tőle tudjuk, hogy előző este háromórás videózással hangolt ellene, Nemcsik Zsoltot pedig az a Csou búcsúztatta, akiről magyaros fennhéjázással mondtuk, hogy három hónapja még a nagy falat sem tudta megszúrni. Csakhogy később az is a fülünkbe jutott, hogy edzője, a 2000-ben a francia csapat tagjaiból olimpiai ezüstérmeseket, 2004-ben pedig az olasz Montanóból olimpiai bajnokot faragott Christian Bauer minden lehetséges ellenfeléről tökéletes taktikai térképet rajzolt neki, Nemcsik kitörésénél például szinte centire tudta, kézzel és lábbal mikor és hogyan indít, és neki mikor kell közbevágnia. Mi viszont továbbra is úgy próbálunk megélni a magyaros technikánkból és az évtizedek során felhalmozott tudásunkból, mintha a riválisok konstansok lennének.
Félúton a kínai és az amerikai módi között, egy összehasonlíthatatlanul kisebb gazdaságban, társadalomban, egyre zsugorodó sportéletben, konkrét célmeghatározások és eszközök híján igenis az a
realitás, hogy a megszerezhető bajnoki címek körülbelül egy százaléka legyen a miénk; 302-ből három. Legalábbis akkor, ha majdnem a teljes palettán fel akarjuk venni a versenyt a világgal, százhetven olimpikonunk és húsz sportág között osztva fel pénzt, szakértelmet, figyelmet, minden egyebet.
Szabadidő nélkül nincs szabadidősport, létesítmények és oktató típusú edzők nélkül nincs iskolai, egyetemi sport sem. Ezt jelenleg ténynek, külső adottságnak kell tekintenünk, és ebből kiindulva megválaszolnunk: fontos-e nekünk, a közérzetünknek, az önbecsülésünknek, az általános hangulatunknak, hogy ha négyévente rápillantunk az olimpiai éremtáblázatra, olyan magasságban lássuk a magyar sportot, amilyenben az egyébként természetesen nincs. Ha igen a válasz, stratégiai döntést kell hozni, és a még meglévő résekbe benyomulni. A szlovákok például mindhárom aranyérmüket vadvízi evezésben nyerték, Grúzia ugyancsak három elsőségét kizárólag a küzdősportokban érte el. Ha viszont nemmel felelünk, 2012-ben vagy 2016-ban semmiképpen ne éljük meg sorscsapásként, ha bajnoki címeink száma nem nő, esetleg csökken.
Egyébként pedig, ha a várakozásnál gyengébb eredményeknek csak annyi hozadékuk lenne, hogy törvény születne a sportszponzo-ráció adókedvezményeire, valamint koncepció a sportági szövetségek folyamatos és érdemi szakmai kontrolljára, hosszabb távon már hasznosabb lenne a pekingi olimpia, mint akár az athéni, akár a sydneyi magyar szereplés, a maga cifra nyomorúságával.