Fejünkbe száll az iskolaudvar

Szerkesztő úr, jól cifrázta a juharfák egyeteméről, hanem az iskolaudvarok förtelmes sivársága és az össztársadalmi elmebaj közti szerves kapcsolatról is írhatna ám egyszer! Oscar Wilde-nál olvastam, hogy minden faluban vagy városban az iskolának kellene a leggyönyörűbb helynek lennie: olyan gyönyörűnek, hogy ha a gyerek rossz fát tesz a tűzre, azzal büntetik, hogy másnap nem mehet iskolába. Minden áldott nap láthatom, mily kevéssé teljesül minálunk ez a nagyon is jogos kívánalom – hogy az iskolák mennyire nem a leggyönyörűbb helyei falvainknak és városainknak. Elég kinéznem az ablakon, máris szemem elé tárul a csattanós bizonyíték. Nem untig hallott, tönkrecsócsált jelzőként tolul a számra, hogy „csattanós”, hanem mert vele fejezhetem ki legszabatosabban az ablakom alatt elterülő, vasráccsal bekerített, betonnal és döngölt sóderral beteregetett iskolaudvar lélekbe markolóan csúf és sivár valóságát.
Jobban mondva kinéznem sem kell, mert a csukott ablakon, sőt a falon át is behatolnak hozzám a velőtrázó csattanások, dübörgések, puffanások, ordibálások, ahogy be-becsapják a vaskaput, ahogy pattog a labda a betonon, ahogy boldogtalan, frusztrált gyerekek hordái tombolnak tízpercben az udvaron, vagy ahogy a fölsorakoztatott osztályt egzecíroztatja a boldogtalan, frusztrált testnevelő tanár. Mély szánalomra és részvétre indít, hogy csemetéink gyermekkora ilyen undok udvarokba és még undokabb tantermekbe van beszorítva. Nem csoda, ha tízpercekben torkuk szakadtából visítoznak és üvöltenek. Együtt szenvedek az érzékenyekkel, a finomakkal, diákok és tanárok legkülönbjeivel, akik a többieknél is többet szenvednek az általános irányvesztés és szétesettség, az „anómia” mostani tobzódásától.
Tudja, szerkesztő úr, ennek az „állatorvosi” iskolának pont az én ablakommal szemközt van a hátsó bejárata. Ott járkálnak be és ki a tanügy kis elítéltjei az apostolok lován, a tansmasszerok meg gyalog, kerékpáron vagy gépkocsin. A kora reggeltől késő estig tartó ki-be mászkálásnak a kétszárnyú vaskapu az eszköze: ez a retesszel és lakattal zárható, nyikorgó pántokon forgó istencsapása. Az állandó nyitogatás-csukogatás olyan éktelen csattogással jár, hogy a környező tömbházak lakóiban megáll az ütő, ökölbe szorul a kezük, és szörnyű átkokra nyílna a szájuk, de csak tátogni tudnak, mert nem kapnak levegőt. Ha szóhoz jutnának, „a rák egye le a kezeteket!” volna a legenyhébb átkuk. De nem jutnak szóhoz, csak szép csöndesen megbomlik az agyuk.
Annak a pokoli kapunak a csettegését lehetetlenség megszokni. Hányszor akartam már fölrobbantani, vagy legalább bekenni valami undorkeltő anyaggal, például politikusok és közoktatási főnyikhajok bűzhödt hablatyával! Minden egyes csattanása olyan, mintha szöges ostorral vágnának végig az ember agyán. Az iskola udvara, ez a minden irányban épületekkel körülhatárolt, szinte hermetikusan zárt térség valóságos hangkatlan, a legkisebb hangot is fölerősíti és visszaveri. A csöndes köhintés is dübörögve visszhangzik. Hanem „az van kiadva”, nyilván valami magasságos hülyeségközpontból, hogy mindig be kell csukni azt a rohadt kaput, nem mintha akadna az ocsmány udvarukon húszfillérnyi érték, amelyet bárki is el akarna lopni tőlük, de hát az iskola klasszikusan az a hely, ahol annak muszáj érvényt szerezni, ami „ki van adva”.
A megfélemlített, bezápult, a tágabb dimenziók iránt érzéketlen, mindenféle konfliktust gyáván kerülő tanszemélyzettel hiába próbál szót érteni az ember. Kezüket tördelve tehetetlenkednek. Gondoljon csak bele, szerkesztő úr: a hiányzó konfliktuskészség a korrupció egyik legkártékonyabb fajtája!
Ha a hátborzongató udvara és a pokoli hátsó kapuja felől nézem ezt a csúf, tömlöcszerű épületet, fölhagyok minden reménnyel. Dermesztő látvány már maga a rácskerítés is. Ezt a rondaságot csak beteg lelkű férfiak tervezhették és építhették. Elégedetten dörzsölheti a markát az a kan majom, aki lebetonoztatta az udvar egyik felét: térdek és könyökök ezrei horzsolódtak le, bokák százai marjultak ki vagy törtek el rajta. A lökött bumburnyák miatt meg, aki az iskola második emeletére telepítette a kazánházat, amelyet csak egy ablaküveg választ el az udvartól, ennélfogva kora ősztől késő tavaszig tompa zúgásba borul az egész környék, ötvenkét szobanövényt és három varrógépet hajítottak ki az utcára, harmincöten kínoztak halálra valamilyen háziállatot, kilencen ölték meg a házastársukat, hat nő spontán elvetélt, hárman emigráltak Észak-Koreába.
Az ilyen gyerekmegőrző és tantervi ítélet-végrehajtó intézetekben, ahová diák és tanár egyaránt utálkozva jár, nem az önmagára eszmélő, a tulajdon tökéletesedésén dolgozni tudó ember a közoktatás célja, hanem a bedarálás. Itt csak zajongástant, törtetéstant, birtoklástant, kapzsiságtant, herdálástant, földutálatot, vízutálatot, levegőutálatot, nagyképűséget, nemtörődömséget, bunkóságot, káoszt, drogozást és „rendszerkonform” gazemberséget lehet tanulni – főként ami a szerencsétlen kis tesztoszteronrobotokat, az emberfaj serdülőkorból soha ki nem gabalyodó hím egyedeit illeti, mert a lányok nagy részében van valami csapdába ejthetetlen belső védettség, a legzordonabb tanodát is elviselhetővé tevő lágyság és finomság.
Ha le nem megyek, és föl nem szedegetem az iskola kapuján és kerítésén kívüli járdáról a pestilentia scholaris nevű nyavalyában rakásra pusztuló sirályok, sólymok és sasok tetemét meg a temérdek elhajigált limlomot, se tanár, se diák le nem hajol érte, hogy eltakarítsa: a szemeteléstan is szerves része a tantervnek.
De hogy mégis túl tudom tenni magamat a mindennapok gyötrelmein, hogy kínomban nem üvöltök, mint a sakál, azt csupán annak köszönhetem, hogy ezen az átkozott iskolaudvaron, amely nemhogy nem a leggyönyörűbb, hanem az egyik legocsmányabb helye a városnak, a pokolian csattogó hátsó kaputól néhány lépésnyire áll egy hatalmas, csodálatosan terebélyes juharfa, sztoikus türelemmel és bölcs nyugalommal viselve el a tövében dühöngő tébolyt és káoszt. Attól is megszépül néhány pillanatra az elnéptelenedett iskolaudvar, hogy néha áthalad rajta egy macska: a széppé avatás a macskák isteni adománya. Ha az a fa meg a macskák nem volnának, tán golyót is röpítenék a fejembe, vagy nem titkolnám tovább, hogy valójában nagybányai Miguel Vasziljevics Nietzsche azték herceg vagyok, vagy kivándorolnék a hold túlsó felére, hogy ne is lássam a vesztébe rohanó glóbuszt.