Ítélethirdetés helyett

Már a sztori nyitánya is teljesen a hatása alá vonta a közvéleményt. Egy nyári hajnalon öt évvel ezelőtt összevissza verték a pénzügyi szektort felügyelő állami szervezet elnökét, Szász Károlyt. Nem kellett hozzá többéves újságírói tapasztalat, hogy az ember tudja, a támadás, annak körülményei és a mögötte felsejlő távlatok jó ideig meg fogják határozni Magyarország belpolitikai diskurzusait. Ennek ellenére a K&H-botrány tucatnyi mellékszála, az ügy főszereplőjévé avanzsáló bróker előéletének részletei, a politika felső köreiig vezető üzleti és haveri kapcsolatok, az egzotikus szigetvilágban működő off-shore vállalkozásokon átfutó pénzügyi csatornák mint egy maffiatörténet kellékei indították be az eseményeket követők fantáziáját.
A több későbbi pénzügyminisztert (így László Csabát és Draskovics Tibort) is vezető beosztásban foglalkoztató, Magyarország második legjelentősebb kereskedelmi bankjából nejlonzacskókban hordták ki a pénzt. A zseniális pénzügyi manőverben egy személyi fuvarozó (a felejthetetlen Gyuszi taxis), arab pénzváltók és a pénzintézet vezetői is közreműködtek, legalábbis a vád szerint. Az elsikkasztott milliárdok jelentős része megjárta az Inter-Európa Bankot is, aminek elnöke akkoriban az ország legsikeresebb utazó nagykövete, Medgyessy Péter volt.
Bár erős gyanú merült fel azzal kapcsolatban, hogy a bűnügyben jelentősen érintett lehet a politikai elit, hogy az elsikkasztott milliárdok egy része parlamenti pártok kampányfinanszírozására kellett, szerencsére ez nem bizonyosodott be. Az ország vezetői nem tudták magukat korrumpálni a brókerbotránnyal annak ellenére, hogy erre is voltak kísérletek. Elsősorban az ellenzéki pártok kifogásolták a liberális közpénzkezelési módszereket, az ügyben ugyanis pár milliárd sztrádaépítésre szánt forint is elindult a saját, nem éppen szabályozott útján. A részletek feltárására létrehozott parlamenti vizsgálóbizottság két karizmatikus képviselő, Tóth Károly (MSZP) és Demeter Ervin (Fidesz) különbokszává vált, ami egyébként szintén nem volt mentes a szórakoztató elemektől.
Arra a kérdésre, hogy hova csordogált a több raklapnyi készpénz, nehéz válaszolni. A nyomozó hatóságok ebben a tekintetben csak részsikereket tudnak felmutatni, a vádlottak padjára ültetett személyeknek pedig halvány lila gőzük sincs erről, bár úgy tűnik, gazdasági mikrokozmoszuk dinamikusan fejlődött a kérdéses időszakban.
Az utolsó szó jogán a terheltek már nyilatkoztak. A belvárosi Szent István-bazilika mellett műkincskereskedést nyitó Forró Tamás exújságíró-üzletember például igyekezett történelmi távlatokba helyezni a büntetőügyet: nehezen követhető logikával védekezésében arról beszélt, hogy zsidókat lőttek a Parlament mögött a Dunába a II. világháborúban. Súlyos szavak egy gazdasági bűncselekmény tárgyalásán.
Mindettől függetlenül a közvéleménynek még egy hetet várnia kell arra, hogy első fokon lezárja a bíróság a Kulcsár Attila nevével fémjelzett megapert. Huszonhárommilliárdnyi elsikkasztott forint, huszonnégyen a vádlottak padján, mögöttük a népes védőcsapat sztárügyvédekkel megspékelve, és a magyar igazságszolgáltatásnak a móri ügy óta megtépázott tekintélyű bírája, a média és Kende Péter által is kritizált Varga Zoltán készül most a záró felvonásra. Kérdés persze, hogy mennyiben beszélhetünk itt a brókerügy lezárásáról, hiszen a sajtó egy része már most arról cikkezik, egy új eljárásban kell ismét megpróbálni tisztázni a felelősségi köröket.
Konklúzióként az egyik vádlott – El Abed Hassan, a szír pénzváltó – az utolsó szó jogán mondott gondolata nyomán egyvalamit minden további nélkül kijelenthetünk: „Én nem kaptam tíz százalékot, az biztos”.