Magyar sárkány

Talán nem kell megmagyarázni, mekkora elszántság szükséges ahhoz, hogy egy 17 éves gyerek egy esztendőre elszakadjon a családjától. S micsoda lelkierővel kell rendelkeznie egy ifjúnak, hogy ezt az évet külföldön töltse, ahol a barátaival való találkozások sem tudják enyhíteni a hullámokban rátörő honvágyat. Ha mindennek a tetejébe egy másik kontinens országába vezet az útja, akkor esélye sincs arra, hogy legalább pár napra hazalátogasson. Horváth Levente óriásit ugrott a sötétbe, amikor három évvel ezelőtt, szinte gyerekfejjel, Kínát választotta új otthonául. Ma már folyékonyan olvassa a sajátos írásjeleket, és beszéli a nyelvet.

Magyarországon is számos család dönt úgy, amennyiben anyagi helyzete megengedi, hogy gyermekét vagy gyermekeit külföldre küldi tanulni. Számukra ez nem kis megterhelés. Mára több hazai szervezet specializálódott arra, hogy gondos körültekintéssel megtalálja az őket befogadó családokat. Egy évig azután ők gondoskodnak a „kakukkfiókákról”, ami óriási felelősséggel jár.
A családoknak az utazásról szóló döntés a kisebb gond. Sokkal nehezebb megkeresni azt a nyelvterületet és kultúrát, végül kiválasztani azt a földrajzi helyet, ahol egy évet eltölt majd a csemete. Pró és kontra szólnak érvek az angolnyelv-tudás tökéletesítése, ám legalább ugyanannyi szempont valamely más nyelv elsajátítása mellett, mondván, hogy az angol úgyis „ragad”. Történetünkben Levente mondta ki a végső szót: kínaiul szeretne tanulni, hét-nyolcezer kilométerre Magyarországtól. Szülei természetesen bátorították a merész elhatározásban. Ahogy Levente meséli, 15 éves korától érlelődött benne a kínai utazás gondolata, anélkül hogy a kínai kultúra sokkal nagyobb hatással lett volna rá, mint kortársaira. Az utazás eleve nem volt kérdés: egyik bátyja hasonló cipőben járt, ő Argentínába készült, az idősebbik pedig Panamába tervezte útját. Leventét vonzotta az ismeretlen, valami nagy dolgot szeretett volna tenni – emlékezik vissza a kezdet kezdetére –, és bár sokan akarták lebeszélni, nem sikerült. Nem is csalódott, az európaiak számára Kína csodálatos világ – mondja.
Augusztus végén utazott, s egy fővárosi gimnázium 11. osztályából egy Sanghajtól 300 kilométerre lévő település, Csiangszu tartomány székhelyének gimnáziumában folytatta tanulmányait. Nancsing Kínában kisvárosnak számít, körülbelül nyolcmillióan lakják. Levente első családjánál három hónapot töltött. A család jómódúnak számított: az anyuka kínainyelv-tanár, az apuka kormánytisztviselő, gyermekük általános iskolába járt. Közepes méretű lakásuk kis dolgozószobáját alakították ki a számára. Levente szerint azért is fogadták be őt mint idegent, mert arra számítottak, hogy angolul tanítja majd a gyermeküket. Az iskolában elsajátított nyelvet ezért e családban nem igazán tudta gyakorolni, mert a szülők a „tolmácsot” használták a kommunikációban, de Levente nem adta föl: kisgyermekeknek való képregényeket vásárolt, és fordítani kezdte őket.
Megtanulta a szótár használatát, ami a kínai írásjelek miatt nem kis feladat, és három hónapon keresztül magolta a szavakat. Az iskolában 53 kínai osztálytársával együtt napi nyolc órán keresztül tanulta a tananyagot. Kezdetben egy kukkot sem értett a 45 perces órákon, amelyeken a legkorszerűbb eszközökkel oktattak. A diákok síri csendben követték a tanárok előadásait, ami nem jelenti azt, hogy hűvösebb lenne a tanár-diák viszony az itthon tapasztaltaknál – mondja. Levente a leghátsó padban ülve próbálta behozni hátrányát, ahol angol–kínai könyveket olvasott, nyelvtudása gyarapodásával egyre komolyabbakat. Ha valamiben elakadt – például nem tudta pontosan egy kínai írásjel helyes kiejtését –, akkor a padtársához fordult segítségért. A „ma” szótag, attól függően, hogy röviden vagy elnyújtva, illetve más-más hanglejtéssel ejtik, jelenthet lovat, anyukát vagy éppen kérdőszó is lehet – magyarázza. A kínai gyerekek nagyon kíváncsiak voltak rá, mindenki kapcsolatba akart kerülni vele. Sokan voltak közülük, akik jól beszéltek angolul, kezdetben csak velük barátkozott. Ez azonban a kínai nyelv jobb megismerésével egyre inkább megváltozott, s fél év elteltével azok lettek a barátai, akik nem tudtak egy szót sem angolul. Mindezt úgy érte el Levente, hogy az iskola tanácsára időközben családot váltott, s új családjában az orvos foglalkozású anyuka mindennap tanította. Cserébe azt kérték, hogy a család gyermekével a fiatalember angolul társalogjon, ők pedig kínaiul beszéltek vele. A szülő kezdő nyelvkönyvekből oktatta Leventét, s kérdezte ki nap mint nap tőle a leckét. Levente nyelvtudása tehát rohamos fejlődésnek indult. A legjobb barátja aztán az angolul nem tudó csoportból került ki, egy olyan cserfes diák, akivel a tanórákon is sokat beszélgettek. „Büntetésből” egymás mellé ültették őket, mondván, hogy ha csak egymást zavarják, az jobb, mintha mindenkit zavarnának. Vele Levente a mai napig levelezik. Kínaiul.
A fiatalember napi programja tehát a következőképp alakult. Reggel fél nyolcra be kellett érniük az iskolába, amit szigorúan ellenőriztek. Félórás felkészülés után kezdődött a tanítás. Négy tanóra után ebéd következett, amikor idősebb nők osztottak szét közöttük műanyag edényben általában húst, köretként pedig rizst. Ebéd után a többieknek folytatódtak az órák, Leventének azonban ezeken nem kellett mindig részt vennie. Ilyenkor az éppen testnevelésórájukat töltő gyerekekkel focizott, pingpongozott. A kínai gyerekek iskolán kívül nem járnak egymáshoz, mondja. Suli után mindenki rohan különórára vagy haza, hogy elkészítse a házi feladatot. A kínai családokban élő „testvérei” nemegyszer éjszakába nyúlóan tanultak, s ha elaludtak a könyv fölött, akkor felrázták őket szüleik.
– Tudom, hogy sokan játszani szerettek volna inkább, de nem tartotta senki sem embertelennek azt, hogy ennyit kell tanulnia. Ehhez vannak hozzászokva. A szülők nap mint nap tudatosítják gyermekeikben, hogy Kína 1,3 milliárdos ország, s ha valaki el akar érni valamit, nem megy másként – magyarázza Levente, aki velük szemben esténként a Dragon Ball rajzfilmsorozatot nézte. Kínaiul. Élményeit feljegyezte naplójában, amelyből könyvet írt: A magyar sárkány címmel jelent meg itthon.
A következő évet itthon töltötte. Kitűnően érettségizett, s a latin mellé angolból, illetve kínaiból is megszerezte a középfokú nyelvvizsgát. Emellett felvételt nyert a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára, ám ő visszavágyott Kínába. A budapesti kínai nagykövetségen felkereste Liu Ven-csing kulturális tanácsost, akinek elnyerte bizalmát. Levente imponáló teljesítményével és a diplomata hathatós támogatásával állami tanulmányi ösztöndíjat nyert Kína három legjobb egyetemének egyikére, a sanghaji Fudan egyetemre. Itt az első félév ugyancsak nyelvtanulással telt, de már nem családoknál, hanem kollégiumban, pazar körülmények között élhetett. A félév végén úgy döntött, hogy a második félévet már nem csak nyelvtanulással tölti. Barátaival előadásokat hallgatott általános gazdasági kérdésekről, amivel a szakszókincsét is bővítette. Eközben munkát is talált. Egyszerű lakosoknak meglehetősen drága étteremben lett pincér, ahol kínai kollégái fizetésének több mint háromszorosát keresi, óránként 35 jüant, azaz 800 forintot. Az étterem is jól járt vele, hiszen a legtöbben nála akarnak rendelni, miközben persze kifaggatják, és sokan miatta járnak vissza. Az év végén pedig végképp eldöntötte, hogy egyetemi tanulmányait itt szeretné befejezni Sanghajban. Felvételizett, és – immár kizárólag a saját erejéből – fölvették ugyanide, turizmusmenedzsment szakra. A kemény felvételin 800 külföldiből 200-nak sikerült bejutnia, úgy, hogy a felvételin külföldinek számít az a kínai is, aki sokáig külföldön élt s most hazatért.
Levente már tudja, hogy bármit kezd is majd magával, az Kínával szoros kapcsolatban lesz. Ráadásul állítólag Kína a jövő – teszi hozzá mosolyogva. Az itthoni pihenés után újra Sanghajban van. Barátai tárt karokkal várták itthon és most „otthon” is.