MI A MAGYAR?

Ólmos álom után halálos fáradtan ébredtem.
Itt is, ott is zúgtak a harangok, s nem tudtam, miért.
És nyomban belém jajdult az évszázados ének:

Hol vagy, István király?

Ma éneklik utoljára Sopronban.
S többé soha.
Mert Ausztriában nem ünnep ez a nap. Burgenlandban nem lesz többé Szent István napja.
Roskasztó bágyadtság nehezedett rám.
Talán nem is tudtam, mit teszek, amikor elkéredzkedtem délelőttre Ivaldi ezredestől.
Tudta, hogy ünnepünk van – elengedett.
Bódultan jártam az utcát.
Sopronban nem kell keresni a templomot.
Lépten-nyomon ott állnak kitárt kapuikkal.
Mégis, mégis keresgéltem. Öntudatlan sóvárgással vágyódtam a legősibb templom hűs csöndje után. Évszázadok áhítata után tapogatódzott a lelkem. Olyan falak és oltárok közé, ahol tíz, húsz, harminc soproni nemzedék fogadta a keresztvizet, áldozott sejtelmes gyereklélekkel, esküdött házasságot, és siratta halottait.
A sok harangszó közül húzni kezdett a legbúgóbb harang. Szinte úgy éreztem, Sopron szíve, véres, vonagló szíve zúg a szavában.
Mentem utána, mint az alvajáró. És eljutottam a Szent Mihály-templomba.
Ó, hogy zengett, rimánkodott az orgona!
Sose hittem volna, hogy emberszóval jajgat az orgona. Ott, azon az utolsó István-napi misén riadtam rá. Egy város, nem: egy országrész gyötrelme sikongott, hörgött, üvöltött abban az orgonaszóban.
Akkor még nem énekelt a nép.
Csak az orgona mennydörgött és kesergett a szorongó tömeg feje fölött, a roppant templom hétszáz éves boltozata alatt.
Majd kifordult a miséző pap, és áldásra emelte a kezét. Már régen vissza kellett volna fordulnia az oltárhoz, hogy belekezdjen az utolsó evangéliumba. S ő még mindig csak állott, dermedten állott, nézte a népét, és vállain rázkódni kezdett az aranyos miseruha.
Végül lehajtotta a fejét, s szinte ráborult a misekönyvre.
Valahol a tömegben felnyögött valaki:
– Sír a plébános… Zehetbauer plébános úr…
A férfiak szája megvonaglott, az arcuk rángatózni kezdett, s elboruló szemmel bámultak föl a boltozatra, a boltozaton függő óriási feszületre.
Az asszonyok lehajtották a fejüket, vigasztalan bánattal.
Ez a hang torkon ragadott mindenkit.
Az összeroskadt tömeg fölemelkedett, mint az erdő.
És ez az erdő fölzúgott, emberfölötti hangon, és zokogva, nyögve, égdöngető panasszal kezdett bele az ősi rimánkodásba:

Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga,
Ki voltál egykoron országunk istápja!
Hol vagy, István király?

Akkor már rázkódott mindenki a hasogató fájdalomtól. És sohasem hallott erővel szakadt ki belőlük a kétségbeesett kiáltás:

Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván!

Nem ének volt már az.
Néró császár arénáinak népe, a katakombák halálra szánt vértanúhada énekelte utolsó énekét.
A gyerekek kerekre nyílt, riadt szemmel nézték zokogó anyjukat, megrendülten énekelő apjukat, s ártatlan gyerekszájuk remegve görbült lefelé.
Sose éreztem ilyen megrázóan hatalmasnak ezt az évszázados könyörgést.
A mélységekből zendült fel a második strófa:

Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei…
Régen, nagyon régen nem hallottam ezt az ódon szöveget. S most megdöbbentett… Úristen!… Ki találta ki ezeket a lélekrázó szavakat? Hiszen ezeket a strófákat nekünk írták, a halálra ítélt Sopronnak írták, a Szent Mihály-templom utolsó István-napi miséjére írták! Hát hogy tudta az az egykori névtelen versíró, mi történik évszázadok múltán Sopronnal és a nyugati végekkel? Honnét tudta, hogy patakokban omlik majd a könnyünk, hogy búval harmatoznak szomorú mezeink? S hogy jaj… lankadnak… lankadnak vitézlő karjaink?
S már új panaszra lendült az ének:
Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szűz Mária,
Jó Magyarországnak bő volt szép virága,
Be megsötétedett örvendetes napja!
(Somogyvári Gyula: És mégis élünk, 1936)