Név a füzetben

Megnyerte a világ egyik legtekintélyesebb komolyzenei seregszemléjét, a pályakezdő művészek számára meghirdetett belgiumi Erzsébet királyné versenyt, amelyet nemcsak magyar, de tenor énekes sem nyert még előtte sosem. Ezzel egy csapásra sztár lett a nemzetközi zenei világban. Itthon ez kicsit nehezebben megy. A huszonnyolc esztendős Brickner Szabolcs tisztában van azzal, hogy a győzelem csak lehetőség, és rajta múlik, hogy mit tud vele kezdeni. Eddig, úgy tűnik, a szerencse is a szolgálatába szegődött.

Gondolta, várta, hogy nyerni fog?
– Azért indul az ember egy versenyen, mert úgy gondolja, hogy van esélye. És ebben az első pillanattól hinnie is kell.
– Mekkora kaput tárt ki az Erzsébet királyné verseny megnyerése? Tényleg olyan nagyot, mint amekkoráról a hírek szóltak?
– Ez az első hely mindent nyújt, amit egy fiatal énekes csak kívánhat. Pénzt, lehetőséget, a díjjal járó koncertszerződéseket és főként ügynökségekkel való ismeretséget. 2010-ig a legjobb zenészekkel léphetek fel Libanontól Szentpétervárig, már az eredményhirdetés után Brüsszelben két hét alatt tizenkét jutalomkoncertet teljesítettem. Mindezt nem kívánják ingyen.
– Ez volt az első alkalom, hogy az évente rendezett versenyen magyar művésznek ítélték oda az első díjat. Ugyancsak először fordult elő a verseny több mint 50 éves történetében, hogy tenorista lett a győztes.
– Valóban sosem nyert még magyar zenész ekkora versenyt. Négy éve Kelemen Barnabás itt harmadik lett. Az idei versenyre 83 nevezést fogadtak el, tömegesen tűnnek fel a koreai tehetségek. Újabban ők adják a mezőny felét a versenyeken. És nagyon jók is.
– Ám a világ operairodalmát európaiakra írták. Ugyanaz marad az opera, ha a Távol-Kelet elfoglalja az operaszínpadot?
– Manapság még előnyt jelent a fehér bőr a szereplőválogatásnál.
– Nem tudom, a hazai szakmát meglepte-e a győzelme, de a beszélgetésre készülve azt láttam, hogy itthon még nem kapott sok jó kritikát. Azt írták, hogy kis hang, nem átütő, elfárad a nagy feladatban. Lehet egy-két év alatt is ekkorát fejlődni, vagy ilyen rossz a magyar kritikusok füle?
– Egy kritikustól kaptam rossz kritikákat, ezeket is ő írta rólam. A nagy hang, kis hang besorolásnak pedig nincs sok értelme. A kritikusnak tudnia kellene, hogy a hangerőt a karmester állítja be. A kis hang is lehet jó, nekem pedig ráadásul kifejezetten nagy hangom van. De az énekhang megítélése valóban szubjektív, így a brüsszeli zsűri is szubjektív döntést hozott. Persze a tapasztalatokkal együtt folyamatosan fejlődik a hangom, a technikám, a színészi eszköztáram.
– Hangszeres zenésznek készült. Véletlen, hogy az énekesi pályára tévedt?
– Diplomás klarinétos vagyok, tizennyolc évesen kezdtem énekelni, ami férfiaknál nem késő, hiszen a mutálás befejezése előtt nem lehet elkezdeni az énekhang képzését. De valóban véletlenül lettem énekes, hiszen sokáig nem is szerettem az operát. Ám egyszer csak ráébredtem, hogy van hangom, és egy barátom szólt erről az édesanyjának, Pászthy Júliának, aki tanítani kezdett, és felkészített a felvételire.
– Tehát rögtön jó kezekbe került. De szerencsésnek mondhatja magát amiatt is, hogy tenor, hiszen ez az operaszínpadok sztárhangja.
– Tényleg erre a hangra írták a legjobb szerepeket, kevés a nagyon jó tenor, és még kevesebb az olyan hang, mint az enyém: a sötétebb olaszos árnyalatú.
– Rutinos versenyzőnek számít?
– Ez volt az első fontos nemzetközi versenyem. 2004-ben egy jelentéktelen versenyen második lettem.
– Kedvet is kapott a folytatáshoz?
– Ezzel befejeztem. A győzelem után huszonnégy ügynök keresett meg, vagyis a lehetőséget megkaptam. Kettővel szerződést kötöttem. De nem gondolom, hogy mostantól várhatom a sült galambot. Rajtam múlik, miként tudok élni a lehetőséggel. Az önmenedzselés is része kell hogy legyen a sikeres pályának, az is a tehetséghez tartozik manapság, hogy hogyan tudom eladni magamat. Brüsszelben már talán befutottam, az ottani operaigazgató szerződtetett is szerepre, mert tudja, hogy a nevemmel megtölti a termet.
– És itthon milyen volt a fogadtatása? A budapesti operaház nem ajánlott szerződést?
– Mindenki gratulált. De mivel az operaház két évre előre tervez, nem nagyon tudnak mit kezdeni most velem. Az pedig már korábban eldőlt, hogy jövőre az Anyeginben énekelem Lenszkij szerepét. De nincs is ezzel semmi baj. Itthon már régóta ismernek, attól pedig, hogy megnyertem ezt a verseny, nem lettem jobb énekes.
– És a honi koncertszervezők? Nem csaptak le rögtön önre?
– Koncertszervezés nem nagyon van ma Magyarországon, de nem is jellemző, hogy bárki ki akarta volna aknázni a nemzetközi sikeremet.
– Milyen feladatokra a legalkalmasabb a hangja, az alkata?
– Főként a romantikusokhoz illik, Puccinihez, Verdihez, Csajkovszkijhoz. És a legnépszerűbb tenoráriákat erre a hangra írták.
– Mekkora a repertoárja?
– Bachot kizárva Verdiig sok stílusban megállom a helyemet – ezt a klarinétos múltamnak köszönhetem –, azt viszont még nem tudom, fogok-e Wagnert énekelni. A széles repertoáromnak bizonyára szerepe volt a brüsszeli győzelemben is.
– Hogy áll a színészmesterséggel? Manapság már kevés a színpadon, ha valaki szépen énekel.
– Tanultunk színészetet a Zeneakadémián, de a legjobb mester a színpad. Szeretek játszani, de hogy ez hogyan sikerül, arról inkább másokat kellene megkérdeznie. Félénk kisfiú voltam, izgultam az iskolai felelésnél és a lányok előtt is. Talán ennek a kompenzációja, hogy most kimondottan élvezem a szereplést.
– Ahogy elnézzük ma a világhír kritériumait, nem árt, ha valaki fel tud mutatni valami extremitást. Vagyis nemcsak énekelni tud, de részt vesz a nagy nemzetközi zenei show-ban is. Ebből a szemszögből túl normálisnak látszik.
– Igaz, hogy az abnormalitás manapság jobban eladható, de én abban szeretnék különleges lenni, hogy megőrzöm, közvetítem a normális erényt és értékeket. Szeretnék például konzervatív rendezésekben szerepelni, úgy ábrázolni az érzelmeket, ahogy a zeneszerző megírta, elgondolta őket. Tehát hogy szerelmes vagyok, hogy meg kell halnom vagy hogy szeretem a hazámat. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag a kosztümös előadásokhoz vonzódom, de azért nem baj, hogy amikor arról énekelek, hogy tőrrel ledöfök valakit, nem pisztoly van a kezemben. Az operarendezők között is sok az önmegvalósító ember, a jó rendező azonban nem a maga, hanem az eredeti darab megvalósítására törekszik. Ebbe persze beleférnek a modern eszközök, megoldások is.
– Milyennek ítéli meg a mai magyar operajátszás állapotát?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményt mondjak a magyar operaéletről. Ezt csak a legjobbak tehetik meg a pályájuk végén.
– Sok kollégája veszítette el túl korán a hangját, mert vagy rossz technikával énekelt, vagy nem tudott lemondani olyan feladatokat, amelyeket a hangja érdekében nem lett volna szabad elvállalnia. Nem tart attól, hogy ha elindul önnel a szekér, ugyanebbe a hibába esik?
– Az itthoni énektanítás jó. Pászthy Júlia, Gulyás Dénes és Halmai Katalin csiszolta az énektechnikámat, amely a legfontosabb tudásunk. De emellett valóban tudni kell olykor nemet is mondani. Már én is megtettem. Hívtak Toulonba Ernesto szerepére Donizetti Don Pasquale című operájába, de úgy éreztem, hogy nem nekem való. Elsősorban technika kérdése, hogy egy hang mennyit bír el, de tudni kell pihentetni is. Egy héten maximum két előadás fér bele, de két ilyen hét után szükség van másik két hét szünetre. Ezt az ember érzi. A feleségem, Hajnóczy Júlia is operaénekes, szoprán. Tenor és szoprán házaspár nagyon ritka ebben a szakmában. Munka és gyakorlás közben is egymást kontrolláljuk, egymásra vigyázunk.
– Hogyan képzeli a pályáját? Csapatban vagy magányos harcosként?
– Mindenekelőtt szeretnék szabadon utazni, világot látni, azt nagyon élvezem. Most társulati tag legfeljebb akkor lennék, ha a Metropolitan hívna, ám ettől még nem kell tartanom. De a pályám vége felé szívesen leszerződnék például a bécsi Staatsoperhez, mert az csak néhány órára van a hazámtól.
– Mikorra kell felérnie a csúcsra?
– A tenorista negyvenévesen a legjobb, de ötvenévesen kapja a csúcsgázsit. Most azonban még csak annyi történt, hogy az ügynökök felírták a nevemet a füzetükbe. És annyival javult a helyzet, hogy külföldi fellépések esetén végre már nem nekem kell tárgyalnom a fellépti díjról.
– Jogos-e az az érzésem, hogy itthon nem keltett az eseményhez és a sikeréhez méltó sajtóvisszhangot a győzelme? Rövid hír csupán nálunk egy-egy nemzetközi zenei versenygyőzelem. Nem fájt emiatt a szíve?
– Valóban óriási volt a különbség. Nálunk csak a szakma tudja, mekkora értéke van ennek az első helynek. A sajtónak fogalma sincs róla. Brüsszelben két hétig interjúkat adtam televízióknak, rádióknak, a három legfontosabb újság egész oldalas fényképes cikket írt rólam. Itthon megjelent a hír, de csupán egy kis kereskedelmi televízió hívott. Úgy tűnik, nálunk ma még nem ez az érdekes.