Ördög az áristomban

A shakespeare-i színpad az Erzsébet-kor mozija – erősíti meg műfordításaiban Mészöly Dezső Hevesi Sándor véleményét. Két korszak színházi világáról, az irodalomkutatás nehézségeiről és az utókor elismeréséről beszélgettünk a kilencvenesztendős költővel.

A Mészöly-katedrális könyvekből épült fel. A dolgozószoba íróasztala csak annyi szabad helyet engedélyez, amennyit egy toll és árkus igényel. Költői rendetlenség? Kézhez simuló költői rend. Az idős ember testközeli archívuma, amelyben szigorú szabályok korlátozzák az ihlet idejét; a napirendet pirulák parancsa kormányozza. Mészöly Dezső – miként termékeny élete igazolja – időbeosztásban is fegyelmezett. De legendás gavallériájából nem enged, személyesen nyit ajtót, és íróasztalához kísér. Derűsen kezet ráz: „Mikor is?” – kérdezi. „Harminchárom évvel ezelőtt a Hotel des Balkons-ban, majd együtt róttuk Párizs utcáit.” S a kilencvenéves dramaturgtanár megnyílik hetvenhat esztendős tanítványa előtt. Két míves, Mészöly Dezső rajzolta portréra siklik a tekintetem.
– Az édesanyám, a távolabbi a feleségem.
– Nagyon szép édesanyja volt.
– Ha az ember szép nőnek a fia, akkor az egész élete meg van áldva vagy verve azzal az emlékkel, hogy volt egy gyönyörű nő, aki kritikátlanul szerette, és egész életen át egy másik ilyet keres.
– Sikerült megtalálni?
– Igen.
– Ha sokáig nézem, megszólalnak a rajzok. Festményeket nem készített?
– Három évig voltam festőnövendék Burghardt Rezső osztályában. Két növendék jobb volt nálam. Akkor eltűnődtem: ha egy osztályban már van kettő, aki jobb, akkor nem lehetek jó festő. Középszerűnek pedig nem érdemes lenni. Ez idő tájt már Villont fordítottam. Itt is az összehasonlítás lendített tovább; megnyugodva tapasztaltam, hogy e műfajban jobb vagyok, mint műfordító társaim.
– Önarckép retus nélkül című kötetében saját kezű portrérajzzal is megtisztelhette volna az olvasót.
– Nem készítettem önarcképet. De összegyűjtött verseim és Villon-fordításaim kötetében van egy Féner Tamás-fotó, amely beszédesebb bármely rajznál. Egy fotóművész remekére címmel verset – egy akrosztichont – is írtam róla.
– És a gyerekkor, a kamaszkor képei?
– A gyermekkor nagy erdő, könnyű eltévedni benne. Mára csak arra emlékszem, hogy szerettem birkózni. Gyengébb voltam társaimnál, de a fogásaim ötletesek voltak, rendszerint én győztem. Már hétéves koromban verseket írtam. Nem jártunk elemi iskolába, magántanulók voltunk. Ennek az volt a magyarázata, hogy nagyapám, aki járásbíró volt Kunszentmiklóson, ragaszkodott a nagy családhoz. Ennek később kárát is láttam, mert nehezen illeszkedtem be társaim közé a szegedi piaristáknál. Sikertelen voltam. Egy kudarc is ért, amelyik itt, a karosszékben indulatba hoz. Osztályfőnökünk házi feladatként a poétika, stilisztika gyakorlására versírásra ösztökélt bennünket. A megadott téma, úgy emlékszem, a pünkösd volt. A művem két sorára – szép alliterációja okán – büszke voltam: „Fürge fürj futkároz fiatal búzába, / s muzsikál a messzi harangnak zúgása”. Tanárom, olvasva versikémet, gúnyosan megjegyezte: na, ebbe azért apuka is belesegített egy kicsit… Elakadt a lélegzetem, nagyon megbántódtam, mert a versemet édesapám nem is látta.
– Ifjú műfordító korában Bajor Gizivel is volt konfliktusa.
– Gyermekkorunkban színházasdit is játszottunk. Ágyterítő volt a paraván, és bátyámmal, Gedivel meséket adtunk elő a tanyasi gyerekeknek. Igazi színpaddal – pódiumot mondhatnék inkább – egy kocsmában találkoztam, amikor kiránduló diákként betértünk oda egy nem boritalra. Engem elbűvölt a boltozat mögötti apró színpadocska. Amikor már mögöttem volt Sárospatak, a budapesti református teológia, Párizs és a kolozsvári bölcsészdoktorátus, állás után kellett néznem. Gyallay Domokos erdélyi író, édesapám jó barátja bemutatott Szűcs Lászlónak, a Nemzeti Színház dramaturgjának. Névtelen, ismeretlen fiatalemberként csak az Antonius és Cleopatra félig kész fordítását tudtam prezentálni. 1943-at írtunk ekkor, a színház igazgatója minden idők leghíresebb színházvezetője, Németh Antal volt. Ezer pengő előleget kaptam tőle. Az is igaz, hogy mire befejeztem a fordítást, már Major Tamás kezében volt a színház gyeplője. A szerencse úgy hozta, hogy Bajor Gizinek éppen szerepet kerestek. Négy darabot is felajánlottak a kor leghíresebb színésznőjének, aki az Antonius és Cleopatrát választotta, mégpedig az én fordításomban. Ezekben a hónapokban, mert műfordítóként nagyon érdekelt a színész lelkiállapota, gondolkodásmódja, színészvizsgát is tettem. Major előtt is szerepeltem egy Csehov-monológgal, elégedett volt velem, ennek ellenére csak segédrendezőnek alkalmazott. Feladataim közé tartozott a szereplők szöveghibáinak gyűjtése és cédulázása. Bajor Gizi is kapott öltözőtükre elé egy árva cetlit, jelentéktelen szótévesztések jegyzetével. Iszonyúan kifakadt. Micsoda piszkálódás ez? A színész nem gép. Én egy szót sem szóltam. Cövekként állva végighallgattam a szenvedélyes szóáradatot. Ez hatott. Napokkal később a társalgóban odalépett hozzám, fejemet a két kezébe fogva megcsókolt. „Tudja, hogy ezt miért kapta?” „Nem tudom, de köszönöm szépen” – mondtam meghajolva. Aztán azt mondta: „Azért, mert maga költő.”
– Ha már az ütközéseknél tartunk, egyik legnagyobb csatáját az Akadémia kebelében működő Tudományos Minősítő Bizottság kamarilla szellemű embereivel vívta. Egy kísérlet komédiája címszó alatt meg is örökítette ezt a pengeváltást.
– Shakespeare új tükörben című könyvemnek első száznegyven lapja önálló kutatáson alapuló tanulmány. 1972 elején felvetődött bennem, mi lenne, ha benyújtanám a Tudományos Minősítő Bizottságnak kandidátusi cím elnyerése reményében? Álmomban sem hittem, hogy ez a küzdelem három esztendeig tart. A Tudományos Minősítő Bizottság irodalomtudományi szakbizottsága úgy találta, a benyújtott eszszék nem felelnek meg a tudományos feltételeknek. Fellebbeztem. Megjegyeztem, hogy a könyv tanulmányi részének tudományos szintű nyilvános megvitatása nem csupán a magam, de a magyar Shakespeare-kultusz számára is hasznos volna. Indokaimat elfogadták, s 1973. november 5-én nyilvános vitára bocsátották könyvemet. Az értekezés opponense Hankiss Elemér, illetve Szenczi Miklós volt. Hankiss egyebek között ezt mondta: „Mészöly Dezső már azért is elismerést érdemel, hogy fölötlött benne a gondolat, hogy a tudományos dolgozatok megcsontosodott határai kitágíthatók, s elismerést érdemel azért is, hogy e gondolattal a tudományosság komor bástyáit megostromolni merészelte.” Szenczi Miklós bírálatából egy mondat: „Mészöly Dezső kemény kritikát mond egyrészt Szász Károlyék, másrészt a Nyugat két nemzedékének (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc) Shakespeare-fordításairól.” A bizottság hét tagjának szavazataiból hat igenlő volt egy nem ellenében. Sajnálatos módon mégis a következő választ kaptam. „Értesítem, hogy a Tudományos Minősítő Bizottság Shakespeare új tükörben című értekezése alapján Önnek a kandidátusi fokozatot nem ítélte oda. […] A szakbizottság a műfordítást nem tartja hatáskörébe tartozónak, és ezért Mészöly Dezső tudományos minősítésében sem érzi magát illetékesnek.” Mi történt? Hosszú levelezés révén kiderítettem az igazságot. Azok a bizottsági tagok, akik nem vettek részt a nyilvános vitán, mert Shakespeare-műfordítás-ügyben érintettek voltak, a szakbizottság ülésére nem terjesztették be az esszéket, csupán a műfordításokat. Ily módon a bizottság csonka információ alapján hozta meg döntését. Utolsó levelemre csak egy válasz érkezett: a beszédes hallgatás. Ez lett fura csattanója önfejű kísérletem komédiájának. „A többi néma csend.”
– Megérte? Hiányzott a kandidátusi cím?
– Végül is megérte. Elsősorban nem az volt a célom, hogy tudományos fokozatot kapjak, az csak eszköz lett volna. A célom az új magyar Shakespeare-kiadás elősegítése volt. Talán az is hozadék, hogy én voltam az első kísérletező, aki irodalmi, műfordítói, esszé jellegű művekkel pályázott tudományos címre.
– Költő, műfordító, esszéista, dramaturg… Melyik a hangsúlyosabb?
– Elsősorban költőnek érzem magam, de költői érzékenységre van szüksége a műfordítónak is, Shakespeare-t sikeresen csak költő fordíthatja, akinek magának is színes, egyéni nyelve van.
– Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc bővében volt a felsorolt tulajdonságoknak.
– A színházban előadható, ott teljes hatását kifejteni tudó drámaként kell lefordítani Shakespeare színműveit, nem pusztán költeményként. Shakespeare nemcsak és nem elsősorban költő, hanem mindenekelőtt: színpadi szerző. Babits Az európai irodalom történetének Shakespeare fejezetében ezt írja: „Darabjai igazán csak olvasva érvényesülnek.” Kosztolányi Rómeó és Júliája költőileg gyönyörű, de figyelmen kívül hagyja a színpadi szituációkat, a nyelvvel is nyomatékosítható drámai helyzeteket. Szabó Lőrinc sem túl erős a színpadi nyelv megteremtésében.
– Mi a Shakespeare-fordítás titka?
– Ha Shakespeare-t fordítom, jelenetek képzenek meg előttem, alakok beszélnek, kiabálnak és suttognak, sziszegnek és dohognak, hadarnak és tombolnak: hangjuk színét, szavaik súlyát, dikciójuk sodrát érzem – először az angol szövegből, azután már attól függetlenül, mintegy testetlenül, akár valami szöveget kereső zenét, amely addig izgat, csigáz és ingerel, míg nyelvemre nem jön a szó, az egyedül megbékítő, az egyedül találó, az egyedül lehetséges – magyarul.
– Mi, dramaturghallgatói csak később olvastunk arról az élményről, amelyet talán szerénységből nem osztott meg velünk: hogy Babitsnál is vendégeskedett.
– A vendégeskedés túlzás. Néhány jónak tartott versemet postán eljuttattam hozzá. Meglepő gyorsasággal válaszolt, s már beteg volt, nehezen beszélt, amikor fogadott. „Jók a versei” – kezdte, majd így folytatta: „Ha van hibájuk, az, hogy túlságosan jók.”
– Mondhatjuk azt, hogy Sisi is babitsi jóindulattal „talált” Mészöly Dezsőre?
– Erzsébet verseihez nem szükségeltetett babitsi jóindulat. Költeményei nem utánzatok, nem kölcsönkért élményekből táplálkoznak. Az irodalomtörténetben persze nincs neve, de ha volna is, hogy hangzanék ez a név? Ausztriai Erzsébet? Házassága után így nevezik a történészek a Wittelsbach lányt.
– Mi ragadta meg a „költő-királynő” verselésében?
– Költőként közeledtem Erzsébethez: versei jobban érdekeltek életének egyéb dokumentumainál. A Sirály a Burgban című könyvem minden lapján azzal a fölényesen és könnyelműen terjesztett nézettel perel, amely ennek a szenvedélyes és szellemes asszonynak a verseit pusztán történelmi érdekességű, dilettáns irománynak tartja. Ha valaki beleolvas például Titánia panasza című versébe, Erzsébet modern Shakespeare-szemléletének bizonyságára lelhet.
– A versek, műfordítások, esszék, forgatókönyvek árnyékában van egy egészen karcsú kötet, Márai Sándoré. Úgy tudom, ez a különleges hagyaték nincs benne az irodalmi köztudatban.
– Valóban. Az általam szerkesztett Márai-versek és -levelek talán 1958-ban mutatták meg magukat néhány pillanatra. Tolnay Klári színésznő rózsaszínű borítékkal lépett be a Madách Színház dramaturgszobájába. Klári szinte suttogva mondta: „Itt van néhány Márai-levél és tíz kézzel írott vers. Őrizze meg. Nem szeretném, ha kijutna Amerikába!” A boríték tartalmát évekig őriztem, meg is feledkeztem róla. Aztán egyszer, a Lyukasóra című tévéműsorban, amelyben Tolnay Klári és Darvas Iván is vendégeskedett, szóba jöttek a Márai-költemények, amelyek az író és a művésznő gyengéd liezonját verselték meg. Ekkor már tenger nyelte el Márai és felesége halotti porát, feltörhető volt a hétpecsétes titok. Kezem által így kerülhetett nyomdába a „Kr. u. a XX. századból származó ismeretlen kínai költő” verse. Az ironikus korlelemény is Márai stílusát sejteti.
– A dramaturgiáról és a dramaturgia tanításáról eddig nem ejtettünk szót.
– Nagyon szerettem tanítani. Bár tisztában voltam azzal, hogy a dramaturgia nem tanítható, legfeljebb bemutatható néhány fogása. A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg tanszakán volt egy olyan osztályom, amelynek hallgatóit bevontam a Liliomfi forgatókönyvének alakításába. A néző, aki talán tucatszor is látta a jókedvű filmet, nem tudhatja, hogy néhány poént, jelenetet a dramaturgfiókák ötlöttek ki. A sok megfigyelés és tanulság között volt egy jellemző: ha élmények leírását vártam hallgatóimtól, a fiúk mindig kudarcaikról számoltak be, a lányok viszont derűs történeteiket vetették papírra. Magáról a dramaturgmunkáról – bár évtizedekig műveltem – nincs jó véleményem. Ötletek, tanácsok sorozata. Sohasem az valósul meg, amit az adott művel kapcsolatban gondoltam és javasoltam. Ez a falra hányt borsó esete. Sajnos dramaturgi munkám során sohasem voltam olyan helyzetben, hogy a döntést rám bízták volna.
– Legkedvesebb gyermeke?
– Ha a műfordításaimra gondol, az Antonius és Cleopatra, legsikeresebbnek a Rómeó és Júliát érzem, drámai nyelv dolgában az Othello áll hozzám a legközelebb. Aztán a Shakespeare-napló, a Moliere-napló, Villon meg a többiek… Végül is nem az a fontos, hogy nekem melyik munkám a legbecsesebb. Voltaire bölcs mondása a mérvadó: mindnyájan igen kis poggyásszal érkezünk meg az utókorba. A kérdés: az olvasó, a néző, a hallgató észreveszi-e a pakkot? Ha hús-vér gyermekeimre gondol, Gergő fiam az én bővített, javított kiadásom – bőrbe kötve. Ancsika lányom, aki óvónő, számtalanszor hallhatta tőlem: szeretnék a keze alatt kiscsoportos lenni. Gyermekeim nélkül már nem élnék. Fel is teszem magamnak esténként a kérdést: mit akarhat tőlem még az Úristen? Jó érzés, hogy van szerető családom, meg vagyok elégedve azzal, amit az élettől kaptam. Súgva azért elárulom – az ördög az áristomban van, minden pillanatban kiszabadulhat. De még mindig toll van a kezemben, most éppen – „90 évem toronyablakából” letekintve egy jó barátra – köszöntőverset írok.