Özönvíz

Pervez Musarraf pakisztáni elnök a hét elején távozott a hatalomból. Ellenzéke sikerrel lebegtette meg az alkotmányos vádeljárást, ami miatt az államfő lemondott. Az amerikaiaknak sem volt más választásuk, mint hogy sorsára hagyják a volt tábornokot. De hogyan tovább? Káoszba merül az ország, vagy találnak valakit, akinek sikerül megjelenítenie a 160 milliós nép egységét?

Nem várt fordulatot hozott az iszlámábádi „királydráma” új felvonása: az uralkodó kiszorult a hatalmi társbérletből ellenzékének ügyes mozdulata miatt. A ma már kormánypárti szövetséges erők – a Pakisztáni Néppárt és a Pakisztáni Muzulmán Liga-N, amelyet Navaz Sarif nevével fémjeleznek – fél év után elérték az elnök lemondását. Eddig tartott, míg jogi eszközökkel fogást találtak rajta. Musarraf elnök ellenzéke egy hete vetette fel, hogy ha az államfő nem mond le hivataláról, akkor alkotmányos vádeljárást indítanak ellene. Az ultimátum lejárta előtt egy nappal az elnök bedobta a törülközőt.

De mi lehetett az oka annak, hogy a hatalomért foggal-körömmel küzdő Musarraf most látszólag könnyen döntött a távozás mellett? Valószínűleg az, hogy már sem bel-, sem külföldön nem talált támogatókra. A vádeljárás arra vonatkozott volna, hogy az elnök durván megsértette az alkotmányt hatalmon maradása érdekében. Először is másfél évvel ezelőtt hatalmi jogkörét áthágva menesztette a legfelsőbb bíróság – Pakisztánban ez egyben az alkotmánybíróság is – elnökét, majd tavaly ősszel több tucat bírót távolított el állásából, hogy ne akadályozzák ismételt elnökké választását.
A másik vádpont szerint tavaly év végén hat hétre törvényellenesen vezette be az országban a rendkívüli állapotot. Aztán a múlt héten a vádpontok listája már sohasem látott méretekre bővült: áttételes felelősség Benazir Bhutto meggyilkolásában, az iszlámábádi Vörös mecset tavalyi ostroma, az országban uralkodó katasztrofális gazdasági helyzet, az amerikai katonai segélyekből 700 millió dollár elsíbolása. Ha ezekből egyet bizonyítani tud a korábbi ellenzék, már bőven elég. Az azonban biztosnak látszott, hogy Pakisztán politikai élete a vádak elbírálása idejére, egyesek szerint akár évekre is leállhat.
Az elnök megbuktatására összeállt alkalmi koalíciós társak – Benazir Bhutto özvegye, Aszif Ali Zardari és Navaz Sarif – örömtáncot járhatnak, mielőtt hozzákezdenek egymás módszeres megsemmisítéséhez. Azt nem árt tudni, hogy ezt a két embert személyes gyűlölet fűzi Musarrafhoz. 1998 októberében Navaz Sarif kormányfőként nevezte ki Pervez Musarrafot vezérkari főnöknek. A tábornok egy évre rá vértelen puccsal vette át a hatalmat, korábbi jótevőjének nyolc évig külföldön kellett ennie a száműzetés keserű kenyerét. Ez a sors várt Benazir Bhuttóra is, férje, Aszif Ali Zardari pedig korrupció vádjával öt évet húzott le Musarraf börtönében.
Februárban e két férfi pártja megnyerte a parlamenti választásokat, koalíciót kötöttek, amelynek egyetlen célja volt, hogy eltávolítsák a hatalomból fő vetélytársukat, gyűlölt ellenfelüket, Pervez Musarrafot. Pakisztánban a hatalom kulcsa a hadsereg kezében van. Ez az egyetlen olyan szervezett erő, amely egyben tudja tartani a sok sebből vérző közép-ázsiai országot, az egyedüli muzulmán atomhatalmat. A hadsereg vezetőinek és a titkosszolgálatnak, az ISI-nek a hozzájárulása nélkül elképzelhetetlen, hogy az állam élén végbemenjen jelentős változás. Jól érezte Musarraf tavaly ősz végén, amikor katonai egyenruháját civilre cserélve lemondott a vezérkari főnökségi posztról, hogy ha nincs jelen a hadsereg irányításában, akkor minden megtörténhet. Egy esélye még lehetett volna arra, hogy elkerülje a parlament alkotmányos vizsgálatát: ha feloszlatja a nemzetgyűlést, és új választásokat ír ki, de ezt állítólag nem javasolta neki a hadsereg vezetése.
Nyilván az Egyesült Államok is elengedte Musarraf kezét. Pedig Iszlámábádban az a mondás járta, hogy „amíg Bush hatalmon van, addig Musarrafnak nem eshet baja”. A volt elitkommandós, aki katonai tehetségét Napóleonéhoz, politikai manőverező készségét pedig Nixon volt amerikai elnökéhez mérte, gyakran és büszkén hangoztatta „kulcsszerepét” a terrorizmus elleni harcban. Augusztus elején a New York Times cikket közölt arról, hogy az amerikaiak egy lehallgatott telefonbeszélgetéssel bizonyítani tudják: a pakisztáni titkosszolgálat állt a július 7-én Kabulban az indiai nagykövetség ellen elkövetett merénylet hátterében. Juszuf Raza Gilani pakisztáni miniszterelnök washingtoni látogatásán bizonyára szóba kerültek a terrorcselekmény körülményei.
Musarraf mindig is kettős játékot játszott: kifelé azt mutatta, hogy ő a terrorizmus könyörtelen ellenfele, míg országában megtűrte azoknak a személyeknek a tevékenységét, akik Pakisztán távlati céljait tartották szem előtt, azaz az első számú ellenség, India feltartóztatását. Bármilyen eszközzel, akár terroristák szolgálatait is felhasználva. Az ISI felső vezetése mindig is híres volt a térségben az ilyen jellegű kapcsolatairól. India rendkívül tevékeny szerepet játszik Afganisztánban, ennek szólt a gyilkos robbantás.

Hét év óta Amerika több mint tízmilliárd dollárt pumpált első számú közép-ázsiai szövetségesébe, főleg katonai támogatás formájában. A Fehér Ház végül is meglehetősen kevés sikert tud elszámolni, hiszen az Afganisztánnal határos pakisztáni „törzsi területeken” alig történt változás a korábbi évekhez képest. A pastu tálibok szabadon átjárhatnak Afganisztánból Pakisztánba, ahol menedékre, biztos hátországra találnak. Sőt a pakisztáni tálibok is egyre inkább kiterjesztik országon belüli „tevékenységüket”: az utóbbi tizenöt hónapban több mint 1100 pakisztáni vesztette életét merényletek következtében.
Musarraf gyors távozásán érezhető, hogy a Fehér Ház kihátrált mögüle. Washingtonban is úgy vélték, hogy ideje követni az olyannyira hangoztatott demokrácia elveit: nem féldiktatúrát kell támogatni, hanem a nép által hatalomra került kormányt kell megerősíteni. Ám Washington ezzel a döntésével óriási kockázatot vállal, különös tekintettel arra, hogy Pakisztán atomfegyverekkel rendelkezik. Mi lesz akkor, ha valóban bejön Musarraf jóslata az utána következő „özönvízről”? Olyan erősnek és megbízhatónak látják az amerikaiak a pakisztáni polgári kormányt, hogy a globális élelmiszerválság miatti súlyos gazdasági nehézségek közepette képes megbirkózni az országban tapasztalható elszakadási törekvésekkel, az iszlám fanatikusok lázadásaival, a terrorakciókkal, a városlakók egyre erősödő követeléseivel? Igen nagy bátorság a kormánykoalícióra tenni, különösen úgy, hogy annak féléves tevékenysége abban merült ki, hogy megszabaduljon hatalmi társbérlőjétől.

Április végén lábra kapott a hír, amely ugyancsak nyugtalansággal töltötte el a washingtoni kormányköröket, és Brüsszelben is értetlenséget váltott ki az Európai Unió és a NATO berkeiben: a frissen beiktatott pakisztáni kormány és a helyi tálibok között már majdnem készen áll a békeegyezmény. Érthető volt a Nyugat reakciója: miközben Afganisztánban a NATO harcban áll a tálibokkal, addig a térségbeli „fő szövetségese”, Pakisztán megállapodást köt az Al-Kaidával egyazon nézeteket valló erőkkel. A tervezett megállapodás szerint a szemben álló felek nem támadják egymást, a kormánykatonák elhagynak bizonyos területeket az északnyugati törzsi vidékeken, és a tálibok is tartózkodnak a fegyveres összetűzéstől.
Nem tudni, vajon az iszlámábádi kormány csupán rá akart-e ijeszteni a nyugatiakra, hogy így is lehet viszonyulni a terrorellenes koalícióhoz, de az tény, hogy a tálibok is előrehaladott tárgyalásokról számoltak be. Mindenesetre a pakisztáni amerikai nagykövet asszony a közelmúltban beszélgetésen látta vendégül Bhutto özvegyét, Zardarit. A jól értesültek szerint sokat időztek a tálib ügynél.
Az utóbbi hetek tárgyalásai a pakisztáni kormány és az államfő között – egyes hírforrások szerint szaúdi közvetítéssel, míg mások szerint közvetlenül – arról szóltak, hogy milyen feltételekkel távozhat a hatalomból Musarraf. A brit Financial Times napilap beszámolt azokról a nem hivatalos értesülésekről, amelyek szerint Musarraf kiharcolta ezeken a megbeszéléseken, hogy hátralévő életében – 65 éves volt a napokban – büntetlenséget élvez, korábbi tetteiért nem lehet bíróság elé állítani. Visszavonulva Iszlámábád környéki birtokaira Pakisztánban maradhat.
Kérdés, ki jön a kommandós tábornok után. Már meg is lehet az első vitapont, amely ugyancsak próbára teszi a Zardari–Sarif „barátságot”? Az biztos, hogy a Musarraf által leváltott bírákat, élükön Iftikar Mohamed Csaudrival, az alkotmánybíróság elnökével, vissza kell helyezniük hivatalukba. Ám azon nyomban felmerül a kérdés: vajon mi lesz a Musarraf által aláírt amnesztiarendelettel, amelynek élvezője Zardari és Sarif is, és amelyet a legfelsőbb bíróság tagjainak zöme ellenzett?
„A közös célt elérve könnyen egymás ellen fordulhat a kormánykoalíció két nagy pártjának vezetője – jelentette ki Ardeszir Kvaszji pakisztáni politikai elemző a francia Express hetilapnak nyilatkozva. – Az 1988 és 1999 között a hatalmat egymástól átvevő Benazir Bhutto és Navaz Sarif súlyos korrupciós ügyekkel vádolta egymást. A pakisztániak úgy tartják a nagyotmondás bajnokairól, hogy kijelentéseik, amelyeket mindig hősies pátosszal és hatalmas átütő erővel tesznek, a legritkább esetben állják ki az igazság próbáját.”
Pakisztánban egyszerre lenne szükség a kemény kéz politikájára és a hagyományokból eredő angolszász demokratikus megoldásokra. A jelek szerint ez országos szinten, a posztfeudális viszonyok között nem akar működni. Most jön egy úgynevezett „pakisztáni demokratikus szakasz”, tele újabb politikai válságokkal, intrikákkal, személyes harcokkal, nagy sikkasztásokkal, de valamelyik laktanyában valószínűleg már készül egy tábornok, hogy szükség esetén magához ragadja a hatalmat.