Pekingi szereplés: kijózanítóan nagy pofon

A pekingi olimpia végén összességében büszkeséggel állíthatjuk, megszerzett aranyérmeink szépen csillognak, ezüstjeink ragyognak, bronzaink fénylenek, valamint vannak komoly pontszerzőink is. De valóban ilyen színes a kép, hogy elsöpörhetjük gondjainkat az érmek és a pontok mögé?
Jó tudni, hogy a világ élvonalához tartozunk még mindig vízilabdában, kajak-kenuban, női kézilabdában, van egy Cseh Lacink és értékes jövőnk úszásban, vannak lehetőségeink vívásban, birkózásban, és itt-ott akadnak egyéb reményeink is. Összességében szépíthetjük, de a magyar sport kudarcot vallott. Nem hanyagolható el a sportolók felelőssége sem, a küzdeni tudás hiányából fakadó kudarcok fájó emlékek, egyes esetekben kijózanítóan nagy pofont kaptunk. Hazánk sem gazdaságilag, sem politikailag, sem területileg (folytathatnánk a tények felsorolását) nincs a nagyhatalmak között, emellett, míg a nemzetközi sport erősödött, mi gyengültünk.
Hiba volna, ha nem tartanánk általános önvizsgálatot a magyar sport egészét illetően. Sok éve folyamatosan jelzem különböző fórumokon, hogy a magyar sport mély vezetői, irányítói válságban van, s már egy hat (!) éve írt anyagomban felvetettem: „Az elmúlt 30 évben a sport egy menekülő út volt vezetőknek, amely vonzó utazási, kereseti, ismertségi, szereplési és hatalmi funkciókat biztosít”. Számomra az a leginkább meglepő és felháborító, hogy sportvezetők most saját kudarcaik felmentése miatt kiabálnak, ami felveti a kérdést, ha valaki valóban felelős sportvezető, mindezt nem tudta eddig, az olimpia előtt? Ha tudta, miért nem szólt, és főleg miért nem tett ellene? Ha nem tudta, akkor meg nem felelős vezető.
Már akkor meglepődtem, amikor fennhangon hirdettük csapatunk számszerű nagyságát, nem tetszett a pökhendi jutalmazások aránya, a felelőtlen előzetes éremszámolgatást tátott szájjal követtem, ismerve az elmúlt évek cselekedeteit, a miniszterelnök helyszíni mosolygós bizakodásánál ökölbe rándult a kezem, látva sportolóink vergődését, elszorult a szívem. A sport intézményét labdaként dobálták és alakították kedvük szerint, csatolták más intézményekhez, új, felesleges tanácsadói szervezetekkel lassítva annak működését. A sport magára maradt, léte kellemetlen nehézség lett a politikának. Ebben a helyzetben a sport környezetében dolgozó alkalmatlan középvezetők, kihasználva a csúcs érdektelenségét, számos rossz döntésével rontottak a sport általános állapotán. Közben a kommunikált remek gazdasági adatok nem bizonyultak igaznak, nőttek a terhek az üzleti szférában, a gazdaság mélyrepülésbe kezdett, ezzel egyenes úttal elvéve támogatói forrásokat a sporttól (is).
Elbuktunk nálunk ismert emberekkel nagy eseményeket (valós tükröt tartva elénk), darázsfészek több sportágunk, folyamatosan csapatok szűnnek meg, és nincs nap, hogy újabb csapat ne jelentse be megszűnés közeli állapotát, vagy egy szövetség ne jelezné sanyarú helyzetét, sportolók ne nyilatkoznának gondjaikról. Tudom, az olimpia végeztével következhet az egymásra mutogatás versenye, amire a média nyitottan ad majd teret, elvéve a figyelmet a magyar sport valós problémáiról, az ország egyéb bajairól… Biztosan lesz olyan, aki figyelve a piaci zsibvásár kialakulását, csöndben kivár, míg lecsendesedik a vihar, közben átmentve saját pozícióját. Hallani fogunk a magyar sport alulfinanszírozásáról is, de hiba lenne azt gondolni, hogy mindennek a pénz az oka.
Az olimpia után elemezni kell a sikereket, a hibákat, bizonyos helyeken végre huzatot csinálni, és nekiállni új versenyképes rendszert felépíteni az új olimpiai ciklusra.
Talpra, magyar sport!
Bodon György
sportmarketing-szakértő, e-mail