Szobormese II.

Veresország királya nemigen szerette a szobrokat, zászlókat, kőbe, fába vésett madarakat, virágokat, se semmi efféle haszontalanságot. Alig titkolt kárörömmel hallgatta a híreket arról, ha valamelyik nagyszabású építkezése miatt lebontottak egy-egy emlékművet az országában, vagy ha színesfémtolvajok tüntették el a régi királyok, hadvezérek szobrait. Hanem egyszer hosszú útra indult a király, Zöldország uralkodójának hetedhét országra szóló menyegzőjére. Visszajövet, amikor a fehér király országán át hajtatta a hintaját, és éppen a királyi város főtere felé haladt, valami olyan gyönyörűséges zenét meg énekszót hallott, mintha bizony maguk az angyalok muzsikáltak, daloltak volna. A téren hatalmas emberalakot ábrázoló szobor állt régi ruhában. Körülötte temérdek nép, középen meg trónusán maga a fehér király. S hát a nép hol az ő jóságáról, dicső tetteiről énekelt, hol meg azéról a valakiéről, akit a szobor ábrázolt. Mert bizony a nép mindkettejüket igen szerette. Kacagott volna a veres király, meg legyintgetett volna a fehér király és népe bolondságán, csakhogy megérezte, hogy abban az énekszóban, abban az ünneplésben igen nagy hatalom van. Akkora hatalom volt benne, amekkora neki magának sohasem volt, pedig bizony élt-halt a hatalomért, ahogyan másért sem.
A főurak, akik vele tartottak a lagziba, már a szeme villanásából tudták, mikor mire gondol. Mikor visszaértek a palotába, az egyik főúr a bizalmas emberének megparancsolta, hogy kerítsen egy szobrot a királynak, de olyat ám, ami tetszésére van. A bizalmas ember meg elment a színesfémtolvajok titkos tanyájára. Hát, azoknak éppen igen fájt a fejük, mert amikor az egyikük el akarta temetni az öreg gebéjét, amely éppen elpusztult, hatalmas bronzszobrot talált a kertjében, de akkorát, hogy azt még az éj leple alatt sem tudták volna egyben elvinni, hogy eladják. Azt meg ki hitte volna el nekik, hogy nem lopták? Fel is darabolták már, de még a darabokat is hiába próbálták megmozdítani. A bizalmas ember szemrevételezte a szobrot, aztán azt mondta:
– Az a csizmarésze, az látszik a legkönnyebbnek, azt én valahogy elvitetem, meg is fizetem, a többit meg temessék be jó mélyre, és fővesztés terhe mellett mindenki hallgasson arról, amit itt látott.
Úgy is lett. A bizalmas ember tizenkét pár ökörrel a palota udvarára vontatta, és ott felállíttatta a hatalmas csizmás lábakat. Reggel, amikor a király kinézett ablakán, igen megörült. Ez volt az első szobor életében, ami tetszett neki. Hamarjában ki is hirdette, hogy estére gyűljön a nép a palota udvarára, jöjjenek muzsikusok is, s ott nagy ünnepet rendeznek. Hanem a nép ahelyett, hogy énekelt volna, meg a királyt dicsőítette volna, kikacagta a csizmákat, voltak, akik meg gyalázatot emlegettek azzal a réges-régi hős uralkodóval kapcsolatban, akinek a csizmáját ott felállították. S követelték, hogy a király keríttesse elő a szobor többi részét is.
Több sem kellett az udvari történészeknek meg a művészettörténészeknek, már másnap tudós tanulmányokkal járultak a király elé, melyben azt bizonygatták, hogy Veresországban a régi szobrok nem álltak másból, csak csizmás lábból. A forrófejűbb fiatalok egyenesen azzal a teóriával léptek fel, hogy a nagyon régi embereknek még nem is volt kezük, törzsük meg fejük, hanem mindenük a lábukból nőtt ki valamilyen környezeti változás vagy genetikai hiba miatt.
A király csak félfüllel, de ökölbe szorult kézzel hallgatta a sok badarságot, gyűlt a szívében a düh, gyűlölet, az irigység és a bosszúvágy, mert tudta, hogy olyan hatalma sohasem lehet, mint amilyen a fehér királynak van. Még aznap hadat üzent Fehérországnak.