Baráth Etele, a szövetség elnöke felettébb gondterhelt arccal ült a lelátón már másfél órával a rajt előtt. Mondania sem kellett, az arcára volt írva, nagyon nyomasztja a teher, hogy mindenki a kajak-kenusoktól várja a magyar becsület megmentését Pekingben. Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke higgadtabbnak tűnt. „Már megedződtem – kezdte. – Nyolc magyar érem múlt egyetlen gólon, akción, ponton vagy éppen találaton. Ennél már csak jobb jöhet. Bízom a kajak-kenusokban.” Vele együtt mi sem tehettünk mást.
K–1 1000: Nehézkes bemelegítés
Benkő Zoltán hátszélért és – mint minden kajak-kenus – melegért fohászkodott. Tegnapra visszatért a kánikula Pekingbe, délelőtt még csak nem is rezdült a levegő. Délután a Sunji evezős és kajak-kenu központban először gyenge déli, tehát szembeszél csipkelődött a sima víztükörrel, majd a fuvallat meggondolta magát, megfordult, s kicsit fel is erősödött. Ahogy Benkő Zoltán rendelte. Ám ez ellen egyetlen versenyzőnek sem lehetett kifogása. Tökéletes körülmények közepette kezdődtek meg a döntők.
Elsőként tehát a férfi kajak egyeseké. Benkő sajnos nem bírta az iramot a pokolian erős mezőnyben, s kilencedikként ért célba. Mentségére szolgál, hogy az ötszázon olimpiai címvédő, kanadai Van Koeverden meglepetésre szintén leszakadt. Esélyeshez méltóan az angol Tim Brabants nyert.
C–1 1000 m: Végre megvan az első
Következett Vajda Attila futama. Előtte azonban ismét „időjárás-jelentés”. A szél ekkorra kelet felől, balosan fújt, ami elméletileg a bal oldalt húzó Vajdának – és legnagyobb vetélytársának, az athéni első spanyol Calnak is – kedvezett.
A magyar kenus jól rajtolt, az üzbég Menkov öngyilkos taktikával nagyon bekezdett. 250 méternél vezetett is, Vajda csak nyolcadik volt, de senkin sem lett úrrá a pánik, mert együtt haladt a mezőnnyel. Az ötszáz méteres bójasort hatodikként hagyta el, s amint ígérte az előfutamot követőn, ekkor robbantott. Hétszázötven méternél már az élen haladt, egyedül a címvédő Cal tartotta vele úgy-ahogy a lépést. A hajrában Vajda őt is leszakította, s hatalmas, két másodperces előnnyel haladt át elsőként a célon.
Rögzítsük a dátumot: 2008. augusztus 22-én, otthoni idő szerint 9 óra 49 perckor megszületett az első aranyérem Pekingben! Az olimpia tizennegyedik napjáig kellett erre várni. De végre megvan. Soha egyetlen olimpián sem böjtöltünk ennyit. Az eddigi leghoszszabb várakozás után 1956-ban, Melbourne-ben Urányi János és Fábián László a nyolcadik napon szerezte meg az első aranyat. Történetesen szintén kajak-kenuban.
Vajda Attila borzasztóan kihajtotta magát, de ez így természetes. Célba érkezés után magához „rendelte” a legyőzött Calt, egyik lábával átlépett az ő kenujába, s úgy ünnepelt. A közelmúlt kenukirálya, a tegnap csak nyolcadikként célba érkezett német Andreas Dittmer magától jelentkezett hódolni az új uralkodót.
Aki partra érve zihálva nyögte ki az örömszavakat: „Kemény volt a pálya, és nagyon hosszú. Jól rajtoltam, vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek el Menkovval. Hétszázötven méternél ugyan már első voltam, de az utolsó kétszáz méteren folyamatosan kellett indítanom, hogy Calt leszakítsam. Egy embernek köszönöm a sikert, Kolónak, aki végig velem volt, csak az utolsó ötvenen nem, mert az már „kiesett”, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy mentem, ahogy bírtam. Nagyon nagy öröm, hogy én vagyok az első aranyérmes. Azt szeretném üzenni a többi sportolónak, hogy minden lehetséges. Nem tudok mit mondani: bajnok vagyok!”
Kis szusszanás után Vajda a magyar táborral együtt énekelte a magyar Himnuszt, majd megkezdte a felkészülést a mai, ötszázas fináléra. „Nehéz lesz, de el kell felejteni, ami ma történt. Teljesen tiszta fejjel kell nekivágnom, akkor lehet esélyem.”
Női K–4 500:
Jobbak voltak a németek
Újabb aranyérem reményében vártuk a női négyeseket. De el kell ismerni, ebben a számban nem volt esély az első helyre. A németek rajt-cél győzelmet arattak, de legalább a mieink második helye sem forgott veszélyben egy pillanatra sem. A befutó után a magyar lányok lehorgasztották a fejüket, ami egyértelműen arra utalt, hogy nem voltak elégedettek. A villáminterjú során ezt Kovács Katalin is megerősítette: „Nem örülünk a második helynek. Méghozzá azért, mert ennél többre vagyunk képesek. S éppen az a bosszantó, hogy nem tudtuk kihozni magunkból a maximumot. Úgy sokkal könnyebb elviselni a vereséget, ha az ember azt mondhatja magának, mindent megtett a győzelem érdekében.”
Ez most még nem az elemzés ideje, de az ember nehezen szabadul a gondolattól, miszerint Benedek Dalmát talán mégis kár volt kihagyni a négyesből. Tényszerűen annyit még megjegyezhetünk, hogy a tavalyi világbajnokságon Paksy, Kovács, Fazekas, Benedek összeállításban ugyanennyi volt a különbség a német és a magyar hajó között. Egyszer jó lenne megtudni az igaz történetét annak, hogy Paksy, Kovács, Janics, Benedek felállásban miért nem próbálták ki egyszer sem az egységet.
Most már mindegy, előre kell nézni. Kovács Kati is ezt teszi. „Jó formában vagyok, bírni fogom a két számot” – mondja a mai döntőkre gondolva.
Reméljük, így lesz.
K–2 1000: Eltaktikázott érem
Ha az olimpia előtt sorrendet kellett volna felállítani kajak-kenus magyar esélyek között, akkor a Kammerer Zoltán és Kucsera Gábor kajak kettes ezer méteren mindenképpen az első három egység közé kívánkozott. Ők maguk sem titkolták, hogy aranyéremért jöttek Pekingbe.
Ennek megfelelően vágtak neki a futamuknak. Iszonyatosan bekezdtek, 250 méternél 1,12, 500-nál pedig már 1,88 másodperccel vezettek, ami két hajónyi előnynek felelt meg. Még 750 méternél is az élen haladtak, akkor 1,09 másodperc előnnyel. Ám nyolcszáz méternél már lehetett látni, hogy arany ebből nem lehet, mert a németek begyújtották a rakétákat. Kilencszáznál azt, hogy ezüst sem, mert a dánok is megelőzték a mieinket. Végül bronz sem jutott. Az utolsó métereken az olaszok és a lengyelek is lehajrázták a magyarokat. Fájó kudarc.
Kameráék először ki sem kötöttek. Kellett a magány. Száz méterrel lejjebb, a bemelegítőpálya felé mégis a stéghez eveztek. Véletlenül pillantottam meg őket. A rendezők kivételesen kegyet gyakoroltak, kiléphettem a stégre. Kammerer törökülésben gubbasztott, Kucsera hol a fejét locsolta ásványvízzel, hol hanyatt dőlt, hol pedig üres tekintettel a vízbe lógatta a lábát.
Kamerával régi az ismeretség, már-már baráti, szótlanul üdvözöltük egymást, még egy percet ücsörgött, erőt gyűjtöttem, s megkérdeztem: talán a taktika volt rossz?
– Szerintem nem – felelte. – Így nyertünk két éve világbajnokságot, idén Világkupát. Mindent ugyanígy csinálnék, ha újra rajtolnánk. Ettől olimpia az olimpia. Nyolcszázötven méternél meghaltunk. Még soha nem hajtottam ki magam ennyire.
Kucsera még ennyit sem tudott kipréselni magából. „Na, menjünk már” – mondta keserűen. S elindultak.
Ha lehiggadva kezükbe veszik a verseny jegyzőkönyvét, akkor meggyőződhetnek róla, hogy mégis a taktika volt rossz. Az első 250 métert 44,67, a másodikat 47,39, a harmadikat 50,04, a negyediket pedig csak 52,949 másodperc alatt tették meg, azaz folyamatosan lassultak. Márpedig a tegnapi tapasztalat is azt mutatta, az nyerhet, aki megközelítőleg négy egyforma résztávra képes. Ha jól osztják be az erejüket, akkor legalább harmadikok. S ebbe azért lehet kapaszkodni. Ma ötszázon még lehet javítani.
Van Isten, van Koló!
De ezzel még nem volt vége a napnak! Következtek a kenu kettesek, Kozmann Györggyel és Kiss Tamással a mezőnyben. Velük egyetértésben róluk mindenki azt gondolta, azzal, hogy bejutottak a döntőbe, megcselekedték, amit a haza és Kolonics György szelleme megkövetelt. Ám csoda történt. Az utolsó száz méteren szépen jöttek felfelé, az utolsó métereken a román duót is megelőzve harmadikként értek célba. Fantasztikus! Ők maguk ezt sokáig nem tudták, csak akkor néztek fel és mertek örülni, amikor a kivetítőn meglátva a végeredményt: a magyar tábor felmorajlott, majd üdvrivalgásban tört ki.
Amikor partot értek, fülig ért a szájuk, s Kozmann első, kiszakadt mondatával a múlt is a helyére került. „Van Isten, van Koló!” – kiáltotta meghatottan. Kiss Tamás vigyorogva annyit tett hozzá: „Csak mosolygok, mint egy hülye, egyelőre nem tudom felfogni, hogy olimpiai bronzérmes vagyok.”
Ám hirtelen az arcunkra fagyott a boldog mosoly. Mialatt a magyarokkal örvendeztünk, azt vettük észre, hogy az eszméletlenül hanyatt fekvő Thomasz Wylenzek mellkasát pumpálják. Majd hordágyra fektették a német kenust, s mentő szállította el. Egy óra múlva, a sajtótájékoztató alatt érkezett a hír, hogy „csak” eszméletvesztésig kihajtotta magát, s már jobban van.
Így már jobban tudtunk ismét Kozmannékra figyelni. „Ha egyedül teljesítjük a távot, akkor a végén azt kérdezem magunktól: mit rontottunk el? Érzésre egyáltalán nem volt jó pálya, a középfutamban sokkal jobban eveztünk. Mégis harmadikok lettünk. Koló és Isten keze kell legyen a dologban” – mondta ugyanazt egy órával később, kicsit bővebben Kozmann.
Neki csak tudnia kell.
A váratlan bravúron felbuzdulva Gyenesei István „sportminiszter” bejelentette, azt javasolja, hogy Kozmann és Kiss az aranyérmeseknek járó állami jutalmazásban részesüljön. Szép gesztus.
K–4 1000: Levezetés
Tipikus sötét lónak számítottak a magyarok a férfi négyesek versenyében. A hétfői előfutamban nagyon jól mentek, tegnap azonban messze voltak a csúcsformájuktól, úgy lettek ötödikek, hogy ennél jobb helyezésre nem is nagyon volt esélyük.
E négyesről majdnem ugyanazt mondhatjuk, mint a nőiről. Körültekintőbb, a személyes érdekeket háttérbe szorító válogatással ennél valószínűleg ütőképesebb egységet is ki lehetett volna alakítani. Ne feledjük, ezt a finálét Sydneyben és Athénban is a magyarok nyerték. Egyelőre Vereckei Ákos sem ír sporttörténelmet. Ő lehetett volna az első kajak-kenus, aki három egymást követő olimpián ugyanabban a versenyszámban diadalmaskodik. A mai ötszáz egyesben vigasztalódhat.
Orbán Balázs
Orbán Balázs: Olyan közösségi terekre van szükség, ahol nem a gúny, a szétverés és a sunyiság az úr
