(valóság volt-e )

Én nem tudom, miért bukkant fel emlékeim közül felettébb élesen az a pontosan ötven évvel ezelőtt történt esemény, amikor is az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának elöljárói beszélgetésre hívták a dékáni hivatalba néhány „problémás” munkás–paraszt származású hallgató szüleit. Erre meghívót kapott a Népszabadság is, s a lap nagy ívű, elvi cikkben számolt be arról, hogy X. Y. bölcsész csőnadrágra költi szülei verítékes munkával megkeresett forintjait, hogy N. N. (egyébként felettébb csinos) bölcsészlány festi a körmeit, és tupírja megosztottságot kelt a Pesti Barnabás utca környékén. Mindkét (akkor) valódi monogrammal jelölt „terheltet” jól ismertem, egyébként az egyetemen mindenki pontosan tudta, kikről van szó, ám senki sem botránkozott meg azon, hogy az ország – akkor magasan – legolvasottabb napilapja mintegy bűnözőként mutat be húszéves (választókorú) fiatalokat, miután az egyetem a szocialista munkás–paraszt erkölcsre támaszkodva megalázó helyzetbe hozta a szüleiket, akik mind ez ideig naivan büszkék voltak egyetemista fiukra és lányukra.
Ez az emlék most csodálkozó és hitetlenkedő fejcsóválásra késztet, pedig az esetnek nemcsak tanúja voltam, hanem félig-meddig részese is, mivel az egyik áldozat vagy bűnbak közeli barátom volt, s ugyanolyan kordbársony nadrágot viselt, mint én, ráadásul nekem a hajam oly eredetien biccent a homlokomba, hogy megszégyenítette volna a néhány évvel később színre lépő Beatlest. Én csak azért nem kerültem terítékre, mert az apám tanár volt, s így értelmiségi származásúnak számítottam, akitől nem várható el kötelességszerűen, hogy szüleinek áldozatkészségét ne vegye semmibe. A Ménesi úti (előbb és később) Eötvös-kollégium igazgatója azonban egyszer tudomásomra hozta, hogy erősen fontolgatták (párt és KISZ-szerűen), vajh’ egy hozzám hasonló individualista személynek helye van-e az ingyenes diákszállóban. A frizurám egyébként az egyetemi pártbizottság egyik ülésén is téma volt, viszont túlkoros évfolyamtársam (mint PB-tag) a védelmemre kelt, mondván, hogy látszólagos exhibicionizmusom költői alkatom mellékterméke. Védelmezőm, akiből később üzemi újságíró lett, magas rangú katonatisztként kezdte pályafutását, majd a MOM személyzeti főnöke lett, s ha hiszik, ha nem, ezután, férfikora delelőjén kezdte el egyetemi tanulmányait, s került pártösztöndíjjal az újságíró tanszékre s a Ménesi úti kollégium egyik emeletes ágyára. Hihető? Csöppet sem. Már alig hiszem, hogy valóság volt. Pedig igaz.
Visszatérve barátom csőnadrágjához: a lecke, amit a dékáni hivataltól és a Népszabadságtól kapott, nagy hasznára vált, mintegy visszatérítette a helyes útra; jellemző, hogy máig is szívesebben olvassa a Népszabadságot, mint a Magyar Nemzetet. Itt szükséges megjegyeznem, hogy tanulmányi eredménye mindig is jó volt, magatartása pedig feddhetetlen, a figyelmeztetés, amit a szocialista erkölcs nevében kapott, csakis „extravagáns” öltözködésének szólt. (Egyébként az az egy nadrágja volt neki is meg nekem is.)
Most, bár mosolyogva, úgy gondolok erre az esetre, mint ami rosszabb a körömletépésnél, bár jól példázza a Kádár-kor „bársonyos zsarnokságát”. Még abban az esztendőben, mintegy teljes bűnbánat jeléül a barátom KISZ-feladatként jelentkezett a Hanság lecsapolására, s én vele tartottam. Azóta tudom, hogy a legjobb szúnyogriasztó az Anatox, s ezen az sem változtat, hogy vitriolszaga volt, és kimarta az ember szemét. A mostani light riasztók ahhoz képest köpést sem érnek. Aligha véletlen, hogy minden szúnyogirtási tendert a KISZ KB egykori főtitkára nyer meg; lehet, hogy ő is a Hanságban gyakorolt.
Vajh’, mit szólna egy mai egyetemista, ha a Népszabadság kiteregetné a „bűnlajstromát”? Én nem tudom…