Zászlóhamisítás: a múltat végképp megőrizni

A múltat végképp eltörölni. Némelyeknek talán még ismerős a jelszó. 2008. augusztus 20-án ez az ismerős jelszó, meglehet, a marxi dialektikának engedelmeskedve az ellentétébe csapott át, és azóta így hangzik: a múltat végképp megőrizni. Igen. A történet a következő. Az ünnep tiszteletére felvonultatott történelmi zászlók közt a tüntetéseken amúgy piros-fehérként feltűnő Árpád-sávos zászlót piros-fekete színekben rekonstruálták, merthogy a Phylostratus krónika ábrázolása, amelyről a rekonstrukció készült, eredeti ezüstszínét elvesztette, oxidálódott. Ha hűek akarunk lenni az eredetihez, akkor vörös-feketében kell ábrázolnunk, a romlással együtt – vélték a ceremóniamesterek. A múltat – szerintük – így lehet és kell végképp megőrizni. Ők hagyománytiszteletből tették, amit tettek.
A legtöbb történelmi lobogótól eltérően az Árpád-sávos zászló ma is politikai jelkép. Sokan a szent koronás magyar lobogónál is többre becsülik. A nemzeti gerinc, a polgári engedetlenség, a kurucos rebellió egyfajta szimbólumát látják benne. A székely himnusz elénekléséhez is nagyobb kurázsi kell, mint a magyar Himnusz elénekléséhez. A székely himnusz és az Árpád-sávos zászló átmenetileg és véletlenül sem kerülhet a hivatalosság viszonylatába, ezért aztán az Árpád-sávos zászló vörös-fekete rekonstrukciója sok nemzeti érzésű ember szerint szocialista intrika, kísérlet az ezüst-vörös, avagy fehér-vörös Árpád-sávos zászló erkölcsi befeketítésére. A jobboldali publicisztika persze leütötte a labdát, mi mást is tehetett volna, mérkőzés van folyvást.
Én nem tudom eldönteni, hogy valóban effajta szofisztikusan fifikus és cinikus ártó szándék rejtőzik-e a megfeketült fehér szín mögött, avagy inkább csak egyszerű restaurátori túlbuzgóság, de nem is érdekel, mert az eset által felvetett kérdés, akár áll mögötte valamiféle politikai összeesküvés, akár nem – felettébb időszerű. Megőrizhetjük-e végképp a múltat? Ez a kérdés. A modernizált kor egyik legnagyobb, legégetőbb kérdése.
Hippokratész mondta: ne árts. A betegnek. Vajon miképp őrizhető meg a múlt úgy, hogy a legkevésbé ártsunk neki? A múlt melyik rétege és állapota méltó leginkább az emlékezetre? A lelőhelyek sokszor igencsak rétegzettek s valamely réteg megőrzéséhez néha bizony fel kell áldozni a másikat. Ha Leonardo egy római freskóra ráfest, akkor mi a fontosabb, Leonardo neve vagy az alábbi kép régisége? A régészek gyakorta szembesülnek a palümpszeszt-szindrómával, amikor is két egymásra írt szöveg, avagy két festmény közül kell választani. Választani két múlt között, avagy közül. A műemlék épületeknek is vannak korábban, illetve későbben épült részei. Ha végképp akarjuk a múltat megőrizni, akkor a későbbi részek bontandók, igen ám, csakhogy az így létrejövő, régészetileg vegytiszta formátum ellenkezhet az illető épület mára elfogadott és népszerű képével. Az is nagy dilemma, hogy mennyiben tartozik hozzá a múlthoz a rátelepült régi. A Titanic-roncshoz a rátelepült korall. Némely korok, mint a barokk és a romantika, ugyan szerettek eleve régiesek lenni, de a ránk maradt legtöbb emlék a maga korában nagyon is modernnek számított. Elmondhatjuk, a múlt eredetileg nem a régiség céljával alkot, vagyis nem az Ecserinek, szemünkben viszont a múltat mégis a patina teszi, legyen ez fémes patina, nyelvi patina vagy egy festmény megható repedései. Ne árts? A gyógyítási düh de hányszor árt, és a múlt legbrutálisabb gyilkosai de hányszor épp a restaurátorok, akik hasonlóvá tennék a lettet ahhoz, ami volt. Hol nem volt egyszer.
Még nehezebb a múltat hitelesen megőrizni akkor, ha egyszersmind jelen is, mint például a vallási tradíció. Negyven éve az üdvözlégyet úgy imádkoztuk, hogy „Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes”. „Mennyi miloszttyal teremtüvé.” A malaszt ószláv jövevényszó, miloszty: szeretet, szerelem a jelentése. A mendemonda szerint a gyerekek malaszt helyett gyakorta mondtak malacot. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy nem ezért, ám annyi szent, manapság „Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes” a kanonizált imaszöveg. A „valák” is végre valahára eltűntek a Szentírásból.
A malaszt és a vala: oxidálódott ezüst a szellem nagy Árpád-sávos zászlójában. Amikor a szellem a múlt okán felfoghatatlanná avagy nevetségessé válik, akkor megjeleníteni kell, a lényege szerint hozni közel a jelenhez. Ilyenkor a korszerűbb forma egyidejűleg eredeti és fordítás. Megőrizni a múltat pedig végképp akkor kell, ha menthetetlenül avítt.
Van tehát illő alkalom, amikor a múltat végképp kell megőrizni és van üdvös alkalom, amikor nem úgy. A Phylostratus krónikát kiszidolozni csak nem volna szabad, de újrateremtett múltunk ettől még lehet ezüstösen tündöklő, annál is inkább, hisz Cseh Laci olimpiai ezüstérmei óta tudjuk: az ezüst is szépen csillog. Bizony.

A szerző író