A, nem B

Egy felnőttek számára talán együgyű, de az emberpalántákra oly jellemző tanulási hiba meglepő és igencsak pozitív tulajdonságra enged következtetni, állítják magyar kutatók, akik legutóbbi felfedezésüket a világ egyik legfontosabb szaklapja, a Science hasábjain jelentették meg.

Figyelj, Gabi! Nézd csak! Látod? – igyekszik felhívni az anyukája ölében ülő tíz hónapos kislány figyelmét a pszichológus. Gabi rámosolyog, majd észreveszi a jobb kezében lévő sárga zenélő játékot, amelyet a kutató műanyag cseréppel takar el. A bal oldalán ugyanolyan barna cserép hever az asztalon. Egy léc segítségével – egyiket sem érintve – a csecsemő elé tolja őket, hogy választani tudjon. A baba a jobb oldali felé nyúl, és boldogan találja meg a berregő játékot. A jelenet háromszor ismétlődik meg, Gabriella növekvő biztonsággal keresi a tárgyat a jobb oldali rejtekhelyen. Az ötödik próba előtt némileg változik a szertartás. A pszichológus jobb oldalról jól láthatóan áthúzza balra a játékot, ráhelyezi a cserepet, és felajánlja Gabinak. Ő, bár láthatta, mi történt, a jól bevált másik oldalt választja, és nem tudja leplezni csalódottságát, amikor kiderül, hogy a cserép üres.
A Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének kísérleti szobájában vagyunk, ahol az elsötétített vizsgálóhelyiség detektívüvegén keresztül figyeljük a tesztet. Ez a helyiség semmiben sem hasonlít tudományos laboratóriumhoz. Sokkal inkább gondolnánk gyerekszobának, a falakon színes rajzokkal és a csecsemőknél kétszer nagyobb Csőrike-matricával, a polcok rogyásig rakva játékokkal. A bejárati ajtón a szoba rendeltetésére utaló, bár leginkább autók hátsó szélvédőjén látott matrica: „Baba a fedélzeten.” A Pszichológiai Kutatóintézet, a Közép-európai Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatói e szobákban keresték és találták meg az egyévesnél fiatalabb babákra igen jellemző tárgykeresési hiba okát.
– Furcsamód az egész vizsgálat a kutyák gondolkodási képességeinek kutatásából indult ki. Korábban úgy találtuk az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékén, hogy ha a kutya előtt többször ugyanarra az oldalra rejtünk el egy darab párizsit, akkor is ott fogja keresni, amikor láthatóan a másik oldalon tűnt el a jutalomfalat. Ez a jelenség közismert a gyermekpszichológiában, de az állatvilágban nagyon ritka, hiszen az „okos” állat, amelynek a viselkedése hosszú évezredek természetes szelekciója során alakult ki, nem teheti meg azt a butaságot, hogy ne az utoljára látott helyén keresse az ételdarabot – mondja Topál József, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének munkatársa. – Farkasokkal is elvégeztük ezt a kísérletet, de azok nem követtek el ilyen hibát. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy ez a fajta tévedés, amelyet a kétoldali (A-val és B-vel jelölt) rejtekhely után „A, nem B”-hibának neveznek a szakirodalomban, nem azért alakul ki, amit évtizedek óta gondolnak a pszichológusok.
Korábban sok fejlődéslélektannal foglalkozó kutató úgy vélte, hogy a kilenc–tizenkét hónapos gyerekeknek még nem elég fejlett a memóriájuk, vagy pedig nem tudnak oldalt váltani a többszöri sikeres találat után. Egyszerűen nem képesek meggátolni, hogy mozdulni vágyó kezük kinyúljon a korábban látott eredménnyel kecsegtető rejtekhely felé. Topálék szerint ezek az elképzelések nem magyarázzák megfelelően a jelenséget. Sokkal valószínűbb, hogy a csecsemők, illetve a kutyák tanítási helyzetekre való érzékenységük miatt tévesztenek ilyenkor.
Sok olyan jelzést ismerünk, amelyek szinte kizárólag az emberre jellemzők, és egy másik állatnál sem találunk ezekhez hasonlókat. A jelzést adó fél mindent megtesz azért, hogy a másik tudja, amit ő csinál, az kommunikáció. E jelzések segítségével a kommunikáló fél megjelöli azt, hogy kinek szeretne információt átadni, például úgy, hogy szemkontaktust vesz fel a megcélzott emberrel, vagy a nevén szólítja. Ezeket összefoglaló néven szándékkifejező, vagyis osztenzív jeleknek nevezzük.
– Úgy tűnik, a csecsemők öröklötten fel vannak készülve arra, hogy felismerjék az osztenzív jelzéseket. Bár sokszor nem érthetik magát az átadni kívánt információt, azt pontosan tudják, hogy nekik szól – mondja Csibra Gergely, a Közép-európai Egyetem újonnan alakuló kognitív fejlődés-lélektani laboratóriumának egyik vezetője.
A kísérlet során a kutatók azt figyelték, változik-e a babák viselkedése attól függően, hogyan kommunikál velük a kísérletet végző pszichológus. A részt vevő csecsemőket három csoportba osztották. Tizennégy babával szemben a kutató sok figyelemfelhívó, kapcsolatfelvevő gesztust mutatott, a szemükbe nézett, a tekintetét a tárgy és a baba között váltogatta, és nevén megszólította. A gyerekek a várakozásoknak megfelelően elkövették az „A, nem B”-hibát. A babák következő csoportja olyan kutatóval találta szemközt magát, aki nem kommunikált velük. Gépiesen elvégezte a rejtő mozdulatokat, majd rá se nézve az előtte figyelő csecsemőre, odatolta a cserepeket. Ezek a tíz hónapos babák ritkábban választották az üres cserepet. A harmadik csoportba sorolt tizennégy baba nem is látott embert. A kutató, akárcsak a bábszínházban, paraván mögül, damil segítségével emelte a cserepeket, és húzta alájuk a játékot. Ők alig hibáztak, függetlenül attól, hogy jobb vagy bal oldalon kellett keresni a tárgyat. Ezek az eredmények nagyon hasonlítottak a kutyák vizsgálata során kapottakhoz.
– Ez a keresési hiba valójában pozitív üzenetet hordoz az emberi természetről. Úgy tűnik, hogy a csecsemők már jóval a nyelvi képességeik kifejlődése előtt érzékenyek a tanítási helyzetekre, és meg tudják különböztetni azt, ha valaki tanító szándékkal mutat be egy viselkedést attól, ha csak spontán módon figyelnek meg egy akciót. Ez nagyon fontos lépés volt az emberré válás során, hiszen a nemzedékről nemzedékre átadott információ nem jutna el a címzettjéhez, ha a fiatalok nem lennének felkészülve a tanításra – ad Topál József biológiai hátteret a felfedezett jelenséghez.
A kutatók az általuk alkotott természetes pedagógiaelméletben fogták össze következtetéseiket.
– Azért nem természetes tanulás lett az elmélet elnevezése, mert tanulni magunkban is tudunk. Minden alkalommal, amikor megfigyelünk egy eseményt a minket körülvevő világban, új dolgot tanulunk. A pedagógia más, hiszen ilyenkor mindig van egy forrása a tudásnak, egy társunk, aki szándékosan ad át információt nekünk. Ez nem csak szóban történhet, hiszen egy tanár demonstrálhat is olyan viselkedést, amelyet meg kell tanulnunk. Minden jel arra mutat, hogy mi, emberek olyanná alakultunk evolúciónk során, hogy igen hatékonyan tudunk információt átadni egymásnak – veszi át a szót Csibra. – Az öröklött tanulási vágy magyarázza azt, hogy miért érdeklődnek olyan lelkesen a babák más emberek iránt, és miért keresik szakadatlanul a körülöttük élők kommunikációs jeleit.
A csecsemőnek „elvárásai” vannak tehát arról, hogy mások miről fognak vele kommunikálni, és ezek az elvárások némileg torzítják a látott viselkedések alapján levont következtetéseit. E torzulás egyik következménye az „A, nem B”-hiba. Az a képesség azonban, amely ebben az igen speciális helyzetben arra sarkallja a babát, hogy félreértelmezze a vele szemben ülő ember jelzéseit, a valóságban rengeteg előnnyel jár, hiszen ez segíti a tanulásban.
Élete első hónapjaiban, éveiben a legtöbb dolgot vakon tanulja meg a csecsemő, nem ismeri a látott cselekvés célját, nem érti, mi miért történik körülötte. Csak akkor lehetséges a látott cselekmény feltétel nélküli elfogadása, ha megbizonyosodik afelől, hogy tanítási helyzetbe került. E fogékonyságunk későbbi életünk során sem tűnik el teljesen.
– Ha tanítási helyzetként azonosítok egy szituációt, akkor hajlamos vagyok olyan viselkedést, olyan mozgássort is elvégezni, amelyeknek valójában nem látom az értelmét. Az adott kultúra tagjai által közösen birtokolt ismerethalmaznak számos ilyen eleme van. Nem tudjuk, hogy miért kell kézfogással köszönni, vagy miért kell a nőket előreengedni az ajtóban, de nem is nagyon keressük az okát. Elfogadjuk, hiszen ez kultúránk része, ezt tanították nekünk – mondja Topál József.
A kutatók egyik korábbi kísérletében azt tanulhatták meg a gyerekek, hogyan kell használni az asztali lámpát. Megfigyelhették, hogy az általuk tanítónak vélt személy, bár szabad volt a keze, fejjel nyomta meg a gombot. Feltétel nélkül elfogadták, hogy ez a szabály, és amikor egy héttel később visszajöttek, ők is fejjel érintették meg a lámpát. A gyermek emellett persze azt is tudja, a keze való arra, hogy a tárgyakat használja. Abban az esetben ugyanis, ha a bemutató személy keze nem volt szabad – lepellel takarta el –, és úgy nyomta meg a fejével a gombot, amint a babák hozzáfértek a tárgyhoz, gondolkodás nélkül kézzel nyúltak hozzá. Ilyenkor azt gondolhatták, hogy a tanító csak kényszerből használta a fejét, de ez nem szabályszerű. A csecsemő nem tudhatja, hogy egy új tárgyat, amelyet még soha nem látott, hogyan lehet a leghatékonyabban használni, csak a tanítóra támaszkodhat.
– A pszichológusok és a filozófusok örök kérdése, hogy tudásának mekkora részét örökli és mekkora hányadát tanulja a csecsemő. Sokan, tévesen, úgy fogják fel e kettőt, mintha összeadható dolgok lennének. Öröklünk egyet, tanulunk egyet, és így van két tudásunk. Pedig ez nincs így – mondja Csibra Gergely. – Ahhoz, hogy az elménk működni tudjon, mindkettőre szükségünk van. Az öröklött és a tanult viselkedésformák sokkal inkább összeszorozandók. A tanulás képességéhez öröklötten meglévő tanulógépezetekre van szükségünk. Olyan készségeket és elvárásokat örökölünk, amelyek lehetővé teszik, hogy tanuljunk.