A politikai korrektség ára

A magyarországi romakérdésről hál’ istennek végre elkezdődött egy értelmes vita, amelyet mindinkább nem a közhelyek és a politikai korrektség álkérdései, műproblémái és látszatmegoldásai dominálnak. Lassan kimondhatóvá válik a mind mélyebb válság számos brutális igazsága. Bíró András már arról beszél, hogy itt várhatólag emberhalál lesz, vagy Ferge Zsuzsa szerint húsz év, és az ország számos régiója lakhatatlan lesz. Ebben a helyzetben a politikai korrektek nem nagyon tehetnek mást, mint előveszik a Németországból ismert csodafegyvert, a fasizmusbunkót. A kisebbségek országgyűlési biztosa egyenesen a húszas-harmincas évek Németországáról, a weimarizálódásról vizionál. Tamás Pál a magyar társadalom kiemelkedően magas idegenellenességét említi a probléma elsődleges okaként. (Bezzeg a sokkal európaibb Olaszországban vagy Németországban szinte mindennaposak a nem szívesen látott bevándorlók ellen elkövetett bűncselekmények, sőt gyilkosságok is.)
Pedig ha már a weimari időszakot emlegetik, akkor stílszerűbb és igazabb lenne, ha az alapvető funkcióit, a kistelepüléseken a közrend fenntartását ellátni képtelen állam szinonimájaként beszélnének a thüringiai kisvárosról elnevezett korszakról. De ha már Kállai László kisebbségi biztos Weimarra utalt, akkor valóban megéri röviden szemügyre venni a németországi példákat. Ám nem a távoli, húszas-harmincas évekbeli, ráadásul erőszakolt párhuzamokkal érdemes foglalkoznunk, hanem a közelmúlt német történelmében érdemes nagyító alá venni a politikai korrektség kártételét. Ez a párhuzam annál is indokoltabbnak tűnik, mivel Németországban a bevándorlók esetében használta a baloldali tudományosság és többségi média a nálunk a roma kérdésben ismert logikáját. Eszerint történelmi bűnei okán a többségi társadalomnak csak kötelességei vannak a bevándorlókkal szemben, de követelései nem lehetnek. S ha bizonyos tények immár eltagadhatatlanokká váltak – mint a nigériaiak kiemelkedő aránya egyes német nagyvárosok kábítószer-bűnözésében –, akkor könnyedén kimutatták, hogy az érintettek pusztán a társadalmi kirekesztés áldozatai. S tulajdonképpen nem tettek mást, mint az általuk is gyűlölt kapitalista rendszert tovább gyengítették.
A hatvanas évek vége óta, amikor a gazdasági növekedés lelassult, világossá vált, hogy már nincs szükség a további munkaerőimportra. Willy Brandt szociálliberális kormánya a hetvenes években ugyan leállította a további munkaerő-toborzást, de gyakorlatilag semmit sem tett az ekkor felgyorsuló családegyesítési bevándorlás lassítása érdekében. Ugyanis az eredeti német koncepció szerint csak néhány évnyi vendégmunkára érkeztek, megszerezve a szaktudást és némi kezdőtőkét, s utána indultak volna haza. Azonban a döntően török és jugoszláv munkavállalók többségének esze ágában sem volt hazatérni abba a szegénységbe, ahonnan kiszabadult. Ezért a fiatal férfiakat hamarosan követték családtagjaik. Ez az első, keményen dolgozó generáció még önként és viszonylag jól integrálódott. Amit megkönnyített, hogy ekkor még nem léteztek az egynyelvű gettóik és az otthoni televíziók tucatjait házaikba hozó műholdvevők.
A második generációnál az integráció már elakadt. Egyrészt, mert a vallásos muzulmánok szemében a Németországban született nők is sok esetben már romlottnak számítanak. Így sokszor a szülők falujából importáltak feleséget, aki természetesen egy kukkot sem tudott németül. Másrészt a ’68-as generáció megszállta az oktatást és a társadalomtudományokat – ekkor lett csatakiáltásuk a múlttal való szembenézés –, ennek következtében a németek végletesen elbizonytalanodtak identitásukban. A problémát csak erősítette, hogy a német nacionalizmus elleni harcukban hasznos szövetségest láttak a bevándorlókban. Így egyebek között az ő komfortérzetüket szolgálta a multikulturális társadalom célként és értékként történő meghirdetése. Ahol egyenrangúnak tekintett kultúrák és szokások élnek egymás mellett, nincs olyan közösen elfogadott és elismert viselkedési sorvezető, amelyhez az újonnan érkezetteknek idomulniuk vagy hasonulniuk kellene. Amint azt többször is megjegyezték a bevándoroltak: még ha szeretnének is integrálódni, nem tudják, hogy pontosan mihez. Talán a legjellemzőbb hozzáállásukra Oskar Lafontaine akkor vezető szociáldemokrata politikus nyilatkozata volt. Szerinte a németek egykor híres másodlagos erényei – szorgalom, pontosság, megbízhatóság – nem igazán fontosak, hiszen azokkal akár egy koncentrációs tábor is elvezethető. Ennek a hozzáállásnak az ideológiai elvakultságon túl meghatározó oka volt a napi politikai haszonszerzés. A Schröder-kormány csaknem egymillió bevándorlónak adott állampolgárságot egyebek között azért, mert a felmérések szerint 85 százalékuk, ha él választójogával, akkor a baloldali pártokra voksol. Ne feledjük, 2002-ben alig hatezer vokssal, az ő szavazataikkal győzött Schröder egy 82 milliós országban.
Ma már jól látható, a legnagyobb károkat a politikai korrektség azzal okozta, hogy számos kérdésről magát a vitát is megakadályozta, így a demokratikus alapelveket megsértve lehetetlenné tette, hogy a polgárok valódi döntési helyzetbe kerüljenek. A szakemberek már a hetvenes évek végén figyelmeztettek a demográfiai válság, a bevándorlás és az integráció következményeire. Rendszeresen ledorongolták a CDU-t, mert azt követelte, hogy a német kultúra legyen az a kiindulási pont – Leitkultur –, amelyhez a bevándorlók igazodhatnak. Miként németesítésként szidalmazták azt a követelést is, hogy a frissen érkezetteknek ismerniük kellene az államnyelvet. Ezekről a tényekről a közelmúltig – nagyjából Theo van Gogh 2004-es meggyilkolásáig – csak egyféleképpen, a politikai korrekt nyelvezeten lehetett a sajtóban beszélni, miként a bevándorlók és a többségi társadalom együttélési problémáiról is.
Csakhogy mint arra a német szociológusok legutóbbi éves kongresszusukon rámutattak, a pénzügyi válság megfosztotta a középosztályt védekezési lehetőségeitől. Mert bár a nyilvánosság előtt nem akarták bevallani, de a bevándorlók elől költöztek a még monokulturális elővárosaikba. S a közoktatás drámai színvonalhanyatlására sem tudtak másként reagálni, mint gyermekeik drága magániskolákba járatásával. A válságot tehát nemcsak az emberek mérhetetlen bírvágya robbantotta ki, hanem a középosztályra rákényszerített öngondoskodás, a multikulturális együttélés nehézségei előli menekülési szándék is. Az egyelőre bizonytalan, hogy milyen menekülési utakkal próbálkozik a vagyonában megrendült s elbizonytalanított nyugati középosztály. De nem biztos, hogy nekünk végig kell járnunk ezt a zsákutcát is. Már csak azért sem, mert nekünk belátható időn belül nem lesz olyan jövedelmünk, hogy menekülhessünk.

A szerző újságíró, történész