„A magyar történelem nem úgy van megírva, ahogy azt a tények alapján meg lehetett volna írni.”
Gulyás Gyula–Gulyás János: Én is jártam Isonzónál
Aki az Isonzó forrásától a folyó vonalát követve bebarangolja a szlovén Júliai-Alpok völgyeit, majd Nova Gorica után a Karszt hegység vidékére tér, az manapság a legszínesebb turisztikai programokkal kényeztetheti el magát. Szlovénia magas hegyei legalább olyan szépek, mint a szomszédos Karintiáéi, csak sokkal vadabbak és természetesebbek, a Karszt erdőkkel és szőlőlugasokkal borított fennsíkján pedig a félezer éves hársfák és a még öregebb kisvárosok kápráztatják el az embert. Az Isonzón, szlovén nevén Socán nyaranta nyüzsögnek a magyar vadvízi evezősök és canyoningozók, a Karszt peremén pedig sokan átutaznak, hogy elérjék a szlovén, az olasz vagy az isztriai tengerpart strandjait. Eveznek, vízeséseken csusszannak, átrobognak többnyire anélkül, hogy egy pillantást vetnének a karnyújtásnyira fekvő egykori frontvonalakra vagy a katonai sírkertekre, ahol esetleg felmenőik nyugszanak. Hiszen ma sem akad magyar család, amelyik érintve ne volna az első világháború veszteségeiben.
Meglehet az is, hogy a legtöbben oda sem találnának az erdők közepén, termőföldek, gyümölcsöskertek szélén rejlő temetőkbe. S ha rájuk lelnének is, fogalmuk sem volna arról, mi lehetett valaha az a szépen kaszált rét, amelynek közepén felirat nélküli obeliszk árulkodik a katonai használatról. De az itthon kapható útikönyvek nagy része sem hallott ezekről az emlékhelyekről. Így aki Szlovéniát választja aktív pihenése színhelyéül, de rabja a történelmi túráknak is, könnyen azt kockáztatja meg, hogy szabadságát katonai temetők, szabadtéri hadimúzeumok és eldugott barlangi bunkerek felderítésével tölti. Magunk is többtucatnyi emlékhelyet kerestünk fel az szlovén Alpokban és a Karszt mindkét oldalán, így Olaszországban is. Nincs miért kertelni: lesújtó képet kaptunk a jó kilencven éve eltemetett magyar katonák kegyeleti körleteiről.
Most szívesebben írnánk azt, hogy Szlovéniában – akár a történelmi Magyarország és a Monarchia más utódállamaiban – szándékosan bánnak mostohán a magyar vonatkozású emlékekkel, és hogy a sírokat, a szétmálló kereszteket olyannyira belepi a gaz, hogy még műholdfelvételekről sem lehetséges betájolni az egykori temetőket. Ám ez nem lenne igaz. Szlovéniában igen magas szinten áll a kegyeleti kultúra, ami az idegen katonák nyugvóhelyeire is vonatkozik.
*
Ha gazos sírkertre bukkanunk, azt a következő héten már gondosan lekaszálják; a pusztuló betonkereszteket a temetők falára szegezik, hogy legalább így megőrződjenek; és többnyelvű tábla ismerteti az eltemetettek nemzetiségét, számát, a temető létesítésének idejét és módját.
Több nyelven, csak magyarul nem.
Pedig Varga Dénesek, Piros Andrások, Farkas Mihályok, Borbély Paulok, Bragia Gáborok, Rózsa Sándorok, Faragó Péterek, Gregus Vendelek, Marosi Jozefek, Hun Gáborok és Kun Lászlók, Balog Laiosok, Franzok és Antonok, illetve ismeretlen „Ungheresek” nyugszanak azokban a kertekben is, amelyekben már csak a bádogtáblák emlékeztetnek a magyar – és természetesen az osztrák, a szlovén, a német, a román, a szlovák, a horvát, a bosnyák meg a cseh – katonákra. Ha végigböngésszük az egyenkereszteket, egy-egy megviselt koszorú, csomagolópapírból barkácsolt alkalmi zászlócska mutatja, hogy akadnak magyar utazók vagy civil szervezetek képviselői, akik időről időre megjelölik a hazai vonatkozású sírokat és temetőket. De a szalagokon csaknem mindig ugyanazok a nevek szerepelnek: Krajczáros Alapítvány, Múltunk Útjain Baráti Kör, Isonzó Baráti Kör, Győr városa és diákjai – a magyar állam koszorúit sajnos jóformán egyetlen temetőben sem találtuk meg.
Hogyan lehetséges ez, amikor az 1918. november 3-án számunkra befejeződött első világháború magyar veszteségei arányaiban magasabbak voltak a Monarchia osztrák tartományaiéinál? Miért hiányoznak az állami gesztusok azokról a területekről, amelyek jelentős részét elsősorban magyar vagy a történelmi Magyarország nemzetiségi többségű vármegyéiből származó bakák védelmezték az olasz rohamhullámok ellen? És amelyek több száz temetőjében legalább ötvenezer ismert és ismeretlen magyar katona nyugszik!
Hol van Magyarország a magyar katonák szlovéniai sírkertjeiben?
És hol vannak a katonák Magyarország kegyeleti kultúrájában?
Hogy minderre választ kapjunk, elindultunk visszafelé a Doberdón és az Isonzón, a koszorúk nyomában.
„Kérünk mindenkit, hogy aki tud, segítsen néhány doboz cigi vagy sör árányi összeg átutalásával. Bízunk benne, hogy sokan lesznek, akik egyetértenek e közügyet szolgáló felkérésünkkel, és (a vérontás befejezésének 90. évfordulóján) hajdani honvédeink helytállására, küzdelmeire emlékezve a főhajtáson túli támogatást is szükségesnek ítélik” – fogalmazott Németh István nyugállományú ezredes, a székesfehérvári Krajczáros Alapítvány kuratóriumi elnöke tavaly közzétett felhívásában. Nos, túl sokan nem érthettek egyet, mert az ötszáz közéleti szereplőnek, képviselőknek és minisztereknek, köztük milliárdosoknak elküldött levélre, illetve ajándékképp mellékelt tartalmas turisztikai füzetre tizennégyen reagáltak – ebből hatan sajnálkozva közölték, hogy nem áll módjukban segíteni.
Németh István ekkor korszerűbb taktikát választott: az iwiwen bejelölt kilencszáz ismerősét tájékoztatta arról, hogy hárommillió forint összeadását követően az alapítványnak módjában állna egy szlovéniai katonai temető rendbetétele. Emlékezetes válaszokat kapott. Arra hívták fel a figyelmét például, hogy a genfi egyezmény szerint mindig az adott ország kötelessége az emlékhelyek és emlékművek rendben tartása, ez esetben a szlovéneké, nem a magyaroké.
– Az iwiwes „koldulással” nem igazán pénzt akartunk kicsikarni az emberekből – magyarázza Németh István az alapítvány székesfehérvári irodájában, egy panelház garázsában. – Sokkal inkább arra akartuk felhívni a figyelmüket, hogy az ő dédapjukról, elveszett családtagjaikról is szó van. Nem értik meg Magyarországon, hogy egy civil szervezet nem az államközi megállapodások betartását felügyeli, hanem cselekednie kell. Persze mindenki elgondolkodhat azon, hogy az államra hárítja-e a genfi egyezmény boncolgatását, vagy belátja, hogy minden kulturált nép elemi kötelessége a hősi halottairól gondoskodni – fűzi hozzá Németh.
A Magyar Honvédség hivatásos tisztjei által tizenöt éve alapított Krajczáros Alapítvány koszorúit minden jelentősebb és eldugottabb isonzói, doberdói sírkertben megtaláljuk, ahová magyar katonát temettek. S ennél jóval többet is: a Krajczáros önkéntesei három éve kezdték el a szlovéniai Bohinji-tó nyugati csücskében fekvő Ukanc temetőjének rendbetételét. A többnyelvű tájékoztató tábla mellé magyar ismertetőt állítottak, majd kicserélték a csaknem háromszáz fejfát a már alig olvasható névtáblákkal együtt. Egy fuvarozó kisbuszt adott az utazásokhoz, az egyenkereszteket egy soltvadkerti ács készítette el ingyen, a pácot is vállalkozók dobták össze, sorolja Németh István – s 2007 októberében hatan öt nap alatt elvégezték a helyszíni munkát. Így novemberben már a Ljubljanában akkreditált magyar, osztrák, szlovák, cseh, ukrán és olasz diplomaták, illetve szlovén politikusok jelenlétében történhetett meg a felújított emlékhely ünnepélyes átadása.
– Az a legfőbb célunk, hogy Magyarországon is közüggyé tegyük a hősi halottak ügyét – szögezi le az alapítványi elnök. – Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy valakinek ne legyen köze a saját dédapjához. Bakáink – sorozott haderő révén – nem önként, hanem behívóparancsra mentek a frontra, és hitük szerint a hazájukért harcoltak. Sokuknak ma már csak a csatamezők, temetők őrzik az emlékét, és akik a legdrágábbat, az életüket áldozták, mindenképpen megérdemlik, hogy emléküket méltó módon megőrizzük. A magyarok többsége csak azzal van tisztában, hogy a felmenője ottveszett az első világháborúban, de hogy hol temették el, az már nem érdekli. Sajnos nálunk a döntéshozók közönye találkozik a polgárság közönyével. Persze sosem lehet tudni, hogy melyik generációban ébred föl ismét az érdeklődés – mondja Németh bizakodva.
Hogy e fölébredő nemzedéknek legyen majd esélye ősei felkutatására, a Krajczáros Alapítvány az idén sem tétlenkedett: a temetőkápolna tetejének javításával folytatták az ukanci munkálatokat. De mivel a szlovén műemlékvédelem csak az épület teljes rendbetételét fogadja el, most 4,5 millió forint összekalapozására kényszerülnek. Ukancban egyébként háromszázan nyugszanak a lembergi, az ungvári, a przemysli, a prágai, az aradi és a temesvári ezredekből – javarészt magyarok.
Ha ragaszkodunk a kerek számokhoz, akkor ezek után maradt úgy 49 500 isonzói hősi halott, akiknek neve továbbra is olvashatatlan a sírokon.
Több hét sem elegendő, hogy az Isonzó forrásától az adriai torkolatig végigjárjuk a magyar vonatkozású emlékhelyeket a szlovén és az olasz területeken. A folyó felső szakaszán magas hegyi környezetben, embert próbáló túraösvényeken juthatunk föl azokra a gerincekre és magaslati pontokra, amelyeken 1915-től 1917-ig, az olasz hadüzenettől a caporettói áttörésig húzódtak a frontvonalak – olykor egymástól kézigránát-hajításnyira. Jó állapotban megmaradt katonai szekérutak, az aszfalt mentén sorakozó monarchiás kerékvető kövek, szerpentinek, kápolnák jelölik ki az egykori birodalom világháborús övezeteit. A hegytetőkön pedig, sokszor az erdőhatár fölött, most is fölfedezhetők az összegubancolódott szögesdrótkötegek, a szétlőtt kavernák, azaz sziklába vájt bunkerok meg az ágyúállások maradványai; és aki megpiszkálja a köveket, repeszdarabokat és ezrével rozsdásodó konzervdobozokat talál.
Monarchiát a föld alatt.
Odalent, az Isonzó völgyében az út két oldalán sorakoznak csöndes elhagyatottságukban a „királyi hullagyár” temetői. Az útról az avatatlan szem többnyire észre sem veszi ezeket az elkerített hegyi réteket, amelyeken gyakran csak egy-két kereszt vagy elmosódott feliratú emlékmű árválkodik. Aki pedig Magyarországról nem célzottan kegyeleti túrára jön ide, az feltehetően sosem vetődik el a Tolminka-patak völgye fölött emelt Szentlélek-kápolnához, amely a régi háborús Magyarország egyik legmegrázóbb szimbóluma.
Tolmin városán átautózva mindössze nyolc kilométeres, de szűk egy óra alatt megtehető hegyi makadámútra térünk, hogy a szakadék szélén egyensúlyozva, gyönyörű vízesések között lavírozva végre elérjük Javorcát. A 3. osztrák–magyar közös hegyidandár 1916-ban itt emelt kápolnát az elesett bajtársak emlékére. Ez a kegyeleti munka akkor még nem ütközött különösebb nehézségbe: a katonák februárban kezdték a gyűjtést, márciusban letették az alapkövet, és novemberben felszentelték az épületet – tudjuk meg Bedécs Gyula Szlovénia – Isonzó, Doberdó című rendhagyó bedekkeréből. Miközben dühöngött az ötödik és hatodik isonzói csata, egy bécsi építész és egy magyar mérnök a legelegánsabb szeceszsziót csempészte a hegyek közé, ahonnan naponta ezrével szállították a völgyekbe a halottakat. A kápolnát puszta kezükkel építő bakák pedig tölgyfa muníciósládák deszkáiba égették két és fél ezer elpusztult bajtársuk nevét – e táblák ma is ott sorakoznak a falakon, afféle lapozgatható Halottak könyveként.
Csakhogy igen kevés magyar lapozgatja ezt a könyvet.
– Mondja, miért nincsenek magyarul is kiírva erre a táblára a kápolna adatai? – kérdezzük angolul a jegyszedő fiatalembert. – Hiszen magyarok is tervezték-építették, és a falak tele vannak magyar nevekkel.
A kopaszra borotvált, mokány férfi megrántja a vállát, és azt mondja: mert nemigen járnak erre magyarok. Azért lelkiismeretesen körbevezet odabent, eldarálja, hogy más nemzetiségű katonák mellett a szegedi 46/III. zászlóalj áldozatait találhatjuk meg a kihajtogatható falapokon. Ám amikor további kérdéseket teszünk föl, a templomőr gyanakodva közelebb lép hozzánk, szemében furcsa fény lobban fel, és már kétségünk sincs afelől, hogy megszállottal van dolgunk. Újabb látogatók jönnek, szlovén és cseh családok, akik zavart nevetgéléssel hallgatják Matjaz villámelőadását, majd rémülten visszamenekülnek az erdőbe, mert nem tudják hova tenni ezt az eszelős szenvedélyt, amely a férfit hirtelen hatalmába kerítette.
Matjaz ugyanis gyűjtő. A legeltökéltebb fajtából.
Volt vasgyári munkás, dolgozott Olaszországban, majd elvégezte az idegenforgalmi főiskolát, hogy élete álma beteljesülhessen: a világ végén fekvő Javorcában egy monarchiás halottak emlékét őrző kápolna védelmezője legyen. Matjaz azt mondja, amikor végre egyedül maradunk, hogy a gyűjtés függővé tesz, és ebbe sokan bele is halnak, mert a legtöbben első világháborús fegyvereket, robbanószereket keresgélnek, amelyeket a megtalálás helyszínén azonmód felnyitnak. Ám ő csak apró csecsebecséket, személyes tárgyakat bogarászik a régi frontvonalon: érméket, kitüntetéseket, gyűrűket, karkötőket – ha van rajtuk monogram, annál jobb. Kérdésünkre azt feleli Matjaz, errefelé nemigen, inkább a Karsztban esik meg, hogy emberi maradványok is kifordulnak a kövek közül.
– Tizenöt éve lendült föl a világháborúsrelikvia-gyűjtés Szlovéniában – magyarázza –, majd még inkább a kereskedelem. Én is egy kincskereső csapat tagja voltam, de ahogy merültek ki a lelőhelyek, és szaladt föl mindennek az ára, kiszálltam. Magamban vagy a barátaimmal járjuk a lövészárkokat meg a kavernákat – maguk nem is tudják, milyen nagyszerű dolog a barlangok mélyén egyedül kutakodni! Itt már a fémkereső detektor sem mutat ki semmit, mert az eredeti rétegekre olykor másfél méternyi törmelék is rakódott, különösen, ha telitalálatot kapott a bunker.
Matjaz szerint ilyenkor valóságos régészeti munkát kell folytatni: eltakarítani, de előtte gondosan átrostálni a „kultúrrétegeket”. Őt a múltkorjában Isten segítette, amikor egy gyönyörű kavernára bukkant, amelyben még senki nem járt előtte. Belekarcolta nevét a mohos ajtókeretbe („még nem láttam ilyen csodálatos kavernaajtót”), majd másnap visszament barátaival, és estig ástak – de semmi nem került elő. Már mindenki feladta, amikor sugallatra egy ezerszer átfésült törmelékhalmot nézett át Matjaz.
– Nem hiszik el – mondja elfulladó hangon a fiatalember –, de egy igazi buzogány lapult a kövek alatt. Igen, magyaroké lehetett.
Búcsúzóul beszalad a sekrestyébe, majd szakadozott noteszt tesz elénk. Az 1916-os szlovén nyelvű katonai kalendáriumból megtudjuk, hogy a kápolna építésének esztendeje szökőév volt; hogy Ferenc Jóskának készült igazán rokonszenves portréja is, amelyen olyan, mint egy joviális nagypapa; hogy harc, sebesülés, haldoklás esetén milyen imák mondandók el; és hogy a k. und k. katona mindig egy fedél alatt él legfőbb ellenségével: az alkohollal, illetve a paráznasággal. A kalendárium lapjai közül végül lepréselt havasigyopár pottyan ki – 1916-ból.
Csodálatra méltó bolond ez a javorcai Matjaz – talán nem tudja, de ő a Monarchia emlékének egyik leghűségesebb őrzője.
Hogy Magyarországon is sokszor elegendő egyetlen szikra, és generációkra elnyomott érzelmek, igények törnek föl, arra jó példa a győri Széchenyi István Egyetem nemzetközi kommunikáció tanszékének első világháborús projektje. Garai Anna egyetemi docens, a projekt témavezetője meghatottan számol be arról, váratlan összefogás tette lehetővé, hogy 2006-ban és 2007-ben informatikus, építész, történész, kommunikáció szakos, politológus, másfelől magyar, német és szlovén diákok terepmunkán vegyenek részt az Isonzó völgyében és a Doberdó-fennsíkon. A munkát németországi és szlovén alapítványok támogatták, amelyek célul tűzték ki a „felelős és tudatos európai történelemszemlélet kialakítását” a fiatalok körében, illetve szorgalmazzák a történelmi emlékhelyek kutatását.
– Amikor pályáztunk, hamar kiderült, hogy a győri döntéshozók egy emberként az ügyünk mellé állnak, legtöbben szubjektív okok: családi szálak miatt is – mondja Garai Anna. – Aztán kiállítottuk a városban az egykori frontokon és katonai temetőkben készült fényképeinket, ami megnyitotta a zsilipeket. Rengetegen megnézték a fotókat, leginkább idős emberek, akik odajöttek hozzánk, s cetlire felírták elesett édesapjuk nevét, hogy ha legközelebb kint járunk, keressük meg a sírját. Őszinte hálával fordultak hozzánk, amiért egyáltalán szóba hoztuk ezt az elfeledett témát. Korábban még panaszkodniuk sem volt szabad, és a legtöbben a mai napig nem tudják, hol vannak eltemetve családtagjaik.
Ám a terepbejárásban részt vevő diákokat is megrázta az a néhány hét, amelyet temetők és kavernák feltérképezésével töltöttek. Mielőtt kiutaztak volna Szlovéniába és Olaszországba, családjukban kérdezősködtek, s rádöbbentek arra, hogy személyes közük van egy távoli történeti problémához. Hogy hiába telt el három emberöltő, ők maguk is érintettek. Majd amikor vezetőik elmagyarázták a rekonstruált lövészárkokban, hogyan véreztek el egymás után a rohamhullámok a védők tüzében meg a kézitusában, megértették, más jelentése van száz keresztnek, ha az ember a helyszínen látja, és azt is tudja, milyen halálokat rejtenek, és más, ha csak olvasgat minderről. Garai Anna megemlíti, a diákokra a javorcai kápolna volt a legnagyobb hatással: átérezték, hogy az élet tisztelete, a hazaszeretet, a szépség utáni vágy, az eszmei tartalom, az építészeti, kézműves bravúr és az emberek összefogása ölt benne formát.
Mivel magyar nyelvű háborús útikalauzok csak szórványosan vannak, és ezek is jóformán elérhetetlenek, a diákcsoport tevékeny munkájával készült átfogó és igényes turisztikai füzet valóban nagy fegyvertény. Még akkor is, ha Németh István alapítványi elnök ötszáz leveléhez csatolva is csak tucatnyi közszereplő kíváncsiságát lehetett vele felkelteni.
– A ma egyetemistái a jövő döntéshozói, és fontos, hogy később is mindig lássák az emberi sorsokat a politikai események, gazdasági folyamatok mögött – mutat rá Garai Anna. – Annyit biztosan elértünk, hogy Győrben egy időre közüggyé vált az első világháború halottainak és emlékhelyeinek problémája. És ezt nem reméltük.
A győrsági Balogh Mihály sem reménykedik, ám ő most is igen távolinak látja azt az időt, amikor efféle felelős és együtt érző döntések születhetnek Magyarországon. Igaz, polgármesterként és fafaragó emberként megtette a tőle telhetőt, de szerinte nincs miért csodálkozni azon, hogy az országban ennyire meggyöngült a történelmi emlékezet: műveletlenek, befelé fordulók, mogorvák és irigyek vagyunk, a legkisebb gondunk is nagyobb annál, hogy mi lesz a kilencven esztendeje határainkon kívül eltemetett ősökkel. A magyar polgárból éppen a polgári erények hiányoznak.
Balogh Mihály nyolc évig volt az ezerötszáz lelkes kisalföldi község polgármestere; ez idő alatt nagy forgalom zajlott a Dunántúl és a Doberdó között. Olasz hegyivadász hagyományőrzők jöttek Győrságra, magyar falusiak utaztak a testvértelepülésre, Sagradóba és környékére minden évben. Akadt olyan győrsági, aki nehezményezte, hogy a polgármester a költségvetés jelentős részét elveri az olasz küldöttségek fogadására, és akadt olyan, akinek elakadt a hangja, amikor Redipuglia vagy Fogliano „szent zónájában”, az osszáriummá faragott dombon megtapasztalta, az olaszok mennyi pénzt fordítanak arra, hogy fenntartsák hőseik kultuszát. Sőt Foglianóban több ezer ismeretlen magyar katonáét is az alábbi német nyelvű felirattal: „Itt fogadta be a baráti Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák–magyar hadsereg 7000 vitézét, akik a hazájukért estek el.” Redipugliában az olasz hadsereg külön alakulata gondozza ma is a temetőt.
Balogh Mihály 1996-ban úgy gondolta, legalább szerény módon jelezni kellene: tömegével temettek Foglianóba magyar katonákat. Mivel a kopjafát tartotta erre a legautentikusabb jelképnek, Kós Károly motívumait a legbeszédesebb díszítésnek, ma Foglianóban szép kalotaszegi kopjafa figyelmezteti a feledékeny hazát és erre kószáló hazánkfiait a kegyeleti kötelességekre. S mert Balogh Mihály a reménytelen ügyeket pártolja, nem sokkal ezután ugyanilyen síremléket faragott a mohácsi csatatérre is.
Ha a Napóleon-verő Kutuzovnak igazat adunk, és egy háború csak akkor ér véget, amikor minden hősi halott, civil és katonai áldozat végső nyugalomra lel, akkor az első világháború – akárcsak a második – a magyarok számára még a XXI. században is tart. És ha így megy tovább, befejezhetetlen háború lesz: az emlékezet hadviselése. A harcoló honvédek nem erre számítottak: „A Doberdót, a doberdói harcokat, a karszti fennsík irtózatos nehézségeit ismernie kell minden magyar embernek, hogy hinni tudjon és bízva bízzon népének életrevalóságában és létjogosultságában” – írja A Doberdó védelme az első isonzói csatában című, 1918-ban kiadott művében Lukachich Géza császári és királyi altábornagy. Az a Lukachich Géza, aki a magyar honvédekkel legendás erőfeszítéseket tett az olasz támadások megállítására, és akinek Monte San Michele-i parancsnoki bunkerén ma olasz nyelvű tábla tájékoztat arról, hogy „Caverna Austriaca”.
A katonahalottak valójában az első világháborúval együtt tűntek el a magyar közemlékezetből. Hiába történelmi tény, hogy az 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszünet idején a Monarchia hadserege messze a határokon kívül állt, és ellenséges erők nem veszélyeztették területeinket; hiába lett a Doberdó és az Isonzó az emberfeletti hőstettek jelképe, nem csupán az esztelen véráldozaté – nem igazán maradt hely ezeknek a hősöknek a nemzeti panteonban. Ki tudja ma már például, hogy a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik? Vagy hogy a Margit híd budai hídfőjénél álló oroszlán a galíciai Przemysl véráldozataira emlékeztet?
A Monarchia egyes számítások szerint 1,1 millió katonai halottat veszített az első világháborúban, ebből a történelmi Magyarországra körülbelül 660 ezer ember hárult. Tizenegy isonzói csata során Ausztria–Magyarország hadserege 420 ezer, Olaszország 650 ezer katonát veszített halottban, sebesültben, hadifogolyban. Mivel a háború elején XIX. századi harcmodorban megvívott csatákra készültek az ahhoz mérhető veszteségekkel, a világháború első hónapjaiban egyszerűen csődöt mondott a tömegével elhulló katonák nyilvántartása. Többek között ezért nehéz megmondani azt is, hogy hány magyar honvéd pusztult el a délnyugati határok védelmében, illetve a sikertelen piavei támadásokban.
Ám az kétségtelen, hogy az állásháború poklával új fejezet nyílt a magyar hadtörténelemben is. Többnyire alföldi toborzási területekről származó, sík vidéki életmódhoz szokott debreceni, szatmári, csongrádi parasztlegények kerültek egyik pillanatról a másikra háromezer méteres magasságokba, gleccsereken, hajmeresztő sziklafalakon kényszerültek harcba bocsátkozni kitűnően képzett olasz alpinikkel és bersaglierikkel, teleket átvészelni magas hegyi odúkban, miközben konzervdobozra tett borsószemek rezgéséből következtethettek arra, hogy a „a macskazabálók” minden erejüket megfeszítve éppen aknát fúrnak alájuk, hogy a levegőbe röpítsék az állásukat. A katonai temetők gyorsan teltek, különösen Fejér, Jász-Nagykun-Szolnok, Baranya, Bács-Bodrog, Csongrád, Zala, Vas, Csík, Udvarhely, Somogy, Arad vármegye férfilakosságával: „A harcolók szuronnyal, gyalogsági ásóval, kődarabokkal, nemegyszer puszta kézzel, foggal-körömmel küzdöttek” – jegyzi fel a 18. osztrák–magyar hadosztály egyik harcjelentése. A Karsztban a vízhiány, a tífusz, a kolera, a malária, a rovarok és a mérges kígyók tömege tizedelte a túlélőket. Fokozta a magyar veszteségeket, hogy – amint Balla Tibor hadtörténész írja az isonzói csatákat elemző tanulmányában – „a soknemzetiségű dunai birodalom hadvezetése legmegbízhatóbb, legkiválóbb, legharcedzettebb katonáinak az osztrák tartományokból verbuválódott német ajkúakat, valamint a bosnyák bakák mellett a magyarokat tartotta”.
„Sorsotok a miénk marad” – olvasható a szlovéniai Karsztban, a Nova Vas községben található nagyváradi 4. honvéd gyalogezred emlékművén. A táblát 1989-ben helyezték a kőgúlára győri gimnazisták. Nehéz beletörődni ennek az ígéretnek a tarthatatlanságába. Hogy miképp maradtunk el kilencven év alatt a hősi halottairól kegyelettel gondoskodó Európától, és hogy ezt a kérdést a rendszerváltást követően miért nem sikerült megoldanunk, arra keressük a választ a hazai és az isonzói fronton egyaránt.
A riportsorozat befejező részét két hét múlva közöljük
origo.hu
Elfogatóparancsot adtak ki Benjámin Netanjahu ellen, Szijjártó Péter azonnal reagált
